Izgalmas és sorsfordító konfliktusokban csúcsosodott ki a Marsért és az erőforrásokért folytatott küzdelem. Ilyen lett a For All Mankind negyedik évada.

És már itt is vagyunk az Apple TV+ zászlóshajóját bemutató cikksorozatunk következő részével, amelyben immár negyedik évtizede követhetjük figyelemmel az alternatív űrversenyt Ronald D. Moore (Star Trek, Csillagközi romboló, azaz Battlestar Galactica) elképzelésében. Míg a For All Mankind első két etapjában tökéletes harmóniában és ijesztően valóságos ábrázolásban nézhettük a Hold fokozatos meghódítását, addig a harmadik évaddal a készítők már szinte teljesen eltávolodtak a jól ismert világunktól. Azért csak szinte, mert ez a negyedik felvonásban történt meg igazán: itt került át teljesen a fókusz egy olyan égitestre, ahol mi még nem jártunk, a Marsra. Lássuk, hogyan folytatódott a sci-fi történet a vörös bolygón.

A tízrészes évad a szokásos nagyobb időugrással immáron az ezredforduló után, 2003-ban veszi fel a fonalat, nyolc évvel a Marsra tartó versenyt követően. Az eltelt időszakban a Boldogság Völgye bázis rohamosan terjeszkedni kezdett, és már egyáltalán nem egy magányos, elszigetelt, a túlélésért küzdő előőrs. Az M-7 (Marsi Hetek) név alatt tömörülő hét nagyhatalom (az USA, a Szovjetunió és Észak-Korea mellett Japán, Kína, India, valamint az EU) a Heliosszal karöltve egyesítette erőit, hogy egy virágzó kolóniát hozzanak létre a bolygó erőforrásainak kiaknázására.

Egészen addig minden tökéletesen, már-már utópisztikus harmóniában zajlik a felek és az emberek között, amíg fel nem bukkan egy váratlan külső tényező. Hamarosan a Mars mellett halad el pályáján egy rendkívül értékes, ásványi anyagokban gazdag aszteroida, az „Aranyhaj” (Goldilocks), ami olyan gazdagsággal és erőforrásokkal kecsegtet, amely a Föld és a Mars jövőjét egyaránt megváltoztathatja. Az űrprogram fókusza hamar ennek befogására és kitermelésére irányul, ám az immár kiterjedt nemzetközi bázis lakói között ez nem várt ellentéteket szül.

Kettős érzéseim támadtak ezzel az etappal kapcsolatban. Na, nem azért, mert rossz lett volna, éppen ellenkezőleg. Kottára ugyanazt a szórakoztató minőséget és színvonalat hozta számomra, mint az elődei, ami már önmagában sikernek könyvelhető el. Valahogy mégsem sikerült ezúttal fejlődni vagy előrelépni semmilyen téren, és helyenként a készítők megúszósra, takaréklángra vették az egészet.

Pedig azt nem lehet mondani, hogy a sorozat ne tanult volna a hibákból. Az új epizódokkal a kreatív csapat szerencsére hasznosította a harmadik évad tanulságait. Azokat a karaktereket és mellékszálakat, amelyek korábban nem működtek, minimalizálták vagy egyenesen eltávolították (gondoljunk csak Dannyre és a felesleges szappanoperás szálakra), helyette pedig a legnagyobb erősségeiket helyezték előtérbe. Tökéletesen bemutatják, hogy egyszerre milyen szép és veszélyes lehet az űrkutatás.

A sztori ezúttal három helyszínre (Houston, Moszkva és a Mars) fókuszál, miközben egy masszív zsánerkavalkáddá alakul. Ez a tíz epizód egyszerre sci-fi eposz, politikai csatározás, kémthriller és munkahelyi dráma. Az évad kiemelkedő témájaként az űr mint a kapitalizmus új melegágya jelenik meg, ahol hiába vagyunk több száz millió kilométerre a Földtől, ugyanazok a társadalmi és emberi problémák ütik fel a fejüket.

Ebbe csöppen bele az egyik új karakter, Miles Dale (Toby Kebbell) is, egy korábbi olajfúró munkás, aki annyira kétségbeesetten igyekszik eltartani a széteső családját, hogy jelentkezik egy többéves Mars-munkára. Hamar szembesül azonban a ténnyel, hogy az élet ebben a másik világban sem olyan csillogó és jövedelmező egy átlagos munkásember számára. Az osztályok közötti különbségek ugyanolyan szilárdan rögzültek az űrben is, mint otthon, emiatt hősünk szép lassan belekeveredik a helyi feketepiac és a csempészés világába, a marsi munkaerő szakszervezeti szervezkedésére tett kísérletekbe, valamint egyéb konfliktusokba is.

Mindez érdekes is lenne, de némileg árnyékolja a képet, hogy a színész minden igyekezete ellenére valahogy üres marad ebben az új kulcsszerepben. Nem elég karizmatikus ahhoz, hogy ő legyen a húzóereje ennek a fontos mellékszálnak. Ám még így is hatalmas előrelépés Dannyhez képest, akinek az eltávolításáért tényleg nem lehetünk elég hálásak. A karaktere csak néhány homályos és baljós utalás formájában tűnik fel, mintha mindenki azt szeretné, ha soha többé nem beszélnének róla, ami teljesen jogos.

Természetesen továbbra is itt lesz nekünk a már bőven korosodó, kiöregedő Ed Baldwin (a szerepben még mindig szuper Joel Kinnamannel), akit most már muszáj volt elmaszkírozni a hitelesség jegyében. Ezt az előző etapban még nagyrészt figyelmen kívül hagyták, itt viszont már a sztori szerves része. Ed komoly traumákkal küzd, ráadásul lassan egy letűnt kor utolsó bástyájává válik, aki már nem igazán találja sehol a helyét, csak az űrben. Ezzel gyakorlatilag mindenkivel konfliktusba sodorja magát, akihez valamilyen szinten közel áll. Szerencsére ezek kivétel nélkül megalapozott és jól megírt feszültségek, ráadásul Kinnaman akkor a legérdekesebb ebben a szerepben, amikor Ed hibái megmutatkoznak. Ez pedig most folyamatosan megtörténik.

Ed mellett visszatér mindenkori bajtársa, Danielle Poole (Krys Marshall), az egykor ünnepelt hős, de árulónak kikiáltott Margo (Wrenn Schmidt), és a Helios nagymenő milliárdosa, Dev Ayesa (Edi Gathegi) is. Hozzájuk újoncként társul a NASA új vezérigazgatója, Eli Hobson (Daniel Stern), a Roszkosmosz vasmarkú vezetője, Irina Morozova (Svetlana Efremova), illetve Samantha Massey (Tyner Rushing), a Helios űrmunkása. A nő mindenáron a Marson akart dolgozni, hogy aztán a saját bőrén tapasztalja meg a telepen zajló kizsákmányolást.

Ebben az évadban a karakterek szemszögén keresztül ismerhetjük meg, milyen hihetetlenül sok űrhajó, pénz és erőforrás kell egy aszteroida befogásához és kibányászásához. Láthatjuk, meddig képesek elmenni a munkások azért, hogy kivívják a jogos követeléseiket, és ez hova eszkalálódik. Megtudhatjuk, milyen szerep jut a hidegháborús paranoiának, a CIA-nek és a KGB-nek ebben az egészben, vagy éppen miként kémkednek a felek egymás után a Marson.

Ezeket a kezdetben egymástól teljesen távol álló cselekményszálakat fokozatosan építik fel és készítik elő az írók, hogy aztán egy ponton minden mindennel összekapcsolódjon, és beinduljon az igazi cselekmény az évad második felében, amelyre az elejétől fogva vártunk. Néhol ugyan elcsúsztak az arányok a kevésbé érdekes és felületesen kidolgozott történetek irányába, és ritkán még mindig akadtak szappanoperás húzások is, de összességében jól sikerült egyben tartani az évadot.

A látványra pedig még mindig nem lehet panasz. Az Apple itt sem sajnálja a pénzt, minden űrbéli nagytotál szemkápráztatóan szép. Minden marsi felvétel, legyen szó a bolygóról, a bázisról vagy annak belső tereiről, teljesen élethű és kézzelfogható. Végig azt az érzést kelti, hogy ez tényleg létezik, és mi is ott vagyunk a karakterekkel. A megvalósítás továbbra is rendkívül autentikus.

A For All Mankind minden hibája ellenére továbbra is hozza a megszokott és megbízható szintet, aminél a legjobb az egészben az, hogy legtöbbször még ennyi rész és évad után sincs fogalma a nézőnek az epizódok előtt arról, mi is fog történni. Ez pedig nem akármilyen ütőkártya. A sorozat atyja, Moore elmondása szerint egyébként egy hétévados történetszállal rendelkeznek, vagyis jelenleg kicsit több mint a felénél tartunk, és a szokásos időugrásokkal valamikor a 2030-as évek alternatív világában érhet véget a sztori. Meglátjuk, eljut-e eddig a produkció, az esély simán megvan rá, pláne, ha a hamarosan érkező új etap képes lesz még tovább emelni a téteket.

A For All Mankind legújabb, ötödik évada március 27-én debütál az Apple TV+ kínálatában.