Az apáca rendezője ismét megmutatta, mi fán terem egy fájóan semmilyen tucathorror.

Nagyon nehéz manapság újat mutatni, szinte lehetetlen. Egy ennyire túltelített piacon, mint amilyen a filmgyártás, ahol naponta dobnak a nézők elé ezer meg ezer órányi tartalmat, nemcsak az ingerküszöb, de az elvárások is megemelkednek. Ez lehet jó is, mert így igazán tudjuk értékelni a tényleg kiemelkedő alkotásokat, amiknek készítői szerettek volna és tudtak is valami egyedi(bbe)t mutatni. Persze, az érem másik oldalát sem kell lenézni amiatt, mert már meglévő, sokat látott elemekből és panelekből épül fel, ha mindezt „jól” teszi, és nem hat unalmasnak. A mainstream tucathorrok esetében viszont inkább a másik irányba billen a mérleg – főleg most, a streamingfilmek idejében. Ebbe a kategóriába esik Corin Hardy és Owen Egerton új mozija, a Halálsíp is.

Mielőtt részletesen belemennénk, hogy miért annyira fájóan, már-már bántóan semmilyen a Halálsíp (eredeti angol címén szimplán csak Whistle), érdemes leszögezni, hogy a bevezetőben állított tucathorror-effektus nem azért rossz, mert nem mutat újat, hanem mert elképesztően húzza a nézője idejét. Pontosan tudjuk, hogy mikor milyen horrorelemet fog beemelni, a sztori melyik pontján mi fog történni, és hogyan zárja majd le „merészen és kreatívan” az egészet. A legtöbben ezeket szokták „egyszer nézhetős” filmeknek nevezni, amit már akkor elfelejtesz, amikor pereg a stáblista.

Viszont ezzel pont az a gond, hogy ez alatt az egy alkalom alatt is tudnál nézni egy hangyányival értékelhetőbb filmet, ami tiszteli is az ember idejét és nem próbálja frissnek beállítani az ezeréves paneljeit.

Ez a gond a Halálsíppal is, aminek sztoriját olvasva akarva-akaratlanul felébred a nézőben az „ezt már láttam valahol” érzés – sajnos többször is. Gimnazista főhősnőnk, Chrys (Dafne Keen) ötödmagával rátalál egy ősi azték halálsípra, amibe persze, brahiból bele is fújnak. Ezzel viszont magukra engedik a halált, pontosabban a saját halálukat. Elsőre bizarrnak és felfoghatatlannak tűnik ez a jelenség, de ahogy az ilyesfajta történeteknél lenni szokott, egymás után kezdenek hullani a csoport tagjai, és mindegyikük felettébb furcsa módon hal – mintha egyik pillanatról a másikra megjelenne és elragadná őket a saját, távoli / öregkori haláluk.

Az alapfelvetés, miszerint egy elátkozott, ősi halálsíp megidézi a saját halálunkat és ahogy a film elkezdi fel-felfedni a kártyáit, eleinte bizakodásra adott okot. Volt ebben az egészben egy alapvető kíváncsisági faktor: halálunk pillanatában 30-40 vagy akár több évet öregedünk, és idősként esünk össze, vagy éppen fiatalon ér minket a vég… ezzel az alapanyaggal egy ügyeskezű forgatókönyvíró és élesszemű rendező bármit tudott volna kezdeni. Corin Hardy és Owen Egerton (előbbi Az apácát dirigálta, utóbbi pedig a Blood Festet írta) viszont nem azok.

Mindez pedig jócskán meglátszik a végeredményen – több szempontból is.

A Halálsíp az a fajta horror, ami azzal akarja megijeszteni a nézőjét, hogy hangos. Az átlagos és kilométerekről előrelátható jumpscare-eknél jócskán feltekerik a hangerőt, de mindössze az unásig hallott nyikorgásokat és éleshangú zörejeket, sikoltásokat hallani. Se ügyesen felépített, nyomasztó jelenetek, se váratlan, meglepő filmtechnikai újítások nem lesznek ebben a filmben. A készítők nyilatkozata szerint praktikus effekteket és animatronikát használtak az ijesztő jeleneteknél, nem pedig CGI-t vagy AI-t. Ez abszolúte tisztelendő, de még nekem, egy sokat látott horrorszerető embernek sem esett le, hogy praktikus effektet nézek, és inkább ócska, számítógépes trükköknek tűntek ezek. Ugyanis a film designja és vizuális megjelenése rettentő csúnya és egyhangúan sötét. Nem nyomasztó, nem ijesztő, egyszerűen bóvli.

Ez a fajta semmilyenség érezhető a Halálsíp többi eleménél is. A színészek vagy egyhelyben toporognak a szkript sutasága miatt (pl. a Yellowjacketsből megismert Sophie Nélisse esetében, de Michelle Fairley-t vagy Nick Frostot is idesorolhatjuk), vagy egyenesen pocsékok. A főszereplőt alakító Dafne Keen, vagyis a Logan: Farkasban felbukkanó X-23, az utóbbi évek egyik legrosszabb női leadje – félig a forgatókönyv, félig a színésznő faarcú játéka miatt.A karakterek döntései, légből kapott megoldásai, a klisétengerben úszó cselekmény, sőt még az agyonhasznált megoldás és a merésznek beállított végkifejlet is

mind-mind a jellegtelenség kategóriáját súrolja.

És pontosan ez a legnagyobb gond a filmmel kapcsolatban: jellegtelen, semmilyen. Nem tiszteli a néző idejét, nem ad semmit, amit hazavihetnénk magunkkal üzenet vagy tanulság céljából. Egyáltalán nem ijesztő, csak hangos, nem merész, csak fontoskodó. Azon a nagyon vékony határon mozog, ami éppen nem esik bele a nézhetetlen kategóriába, de nagyon távol áll a jótól, sőt még a tisztes középszerről is lecsúszik. Akkor már legyen bugyuta, legyen blőd, túlozza el a jeleneteket és a halálokat, mint a többi tinihorror – vagy legyen pont az ellentettje, vagyis profi, rejtsen el utalásokat, kikacsintásokat a tapasztaltabb nézőknek, legyen okos, vagy akármi… Mert így egy semmitmondó, felesleges film lesz, amire nem hogy 100 percet, de ezt a másfél oldalt sem szabadna pazarolni.