Christopher Nolant az utóbbi néhány évben egyre jobban foglalkoztatja a történelem, ha a filmjeit vesszük alapul. A Dunkirk a második világháborúba repített el minket, mely inkább volt egy végletekig feszült thriller, mint hagyományos értelemben vett háborús film, az Oppenheimer az ötvenes évekbeli Egyesült Államok politikai működését és a címszereplő személyes drámáját mutatta be, majd idén júliusban debütált az Odüsszeia, mely ugyan főként mitológiai elemekből építkezik, a történelmi kontextus itt is adott.

Nem csak az elképesztő sztárgárda (Matt Damon, Zendaya, Charlize Theron, Robert Pattinson, John Leguizamo, Jon Bernthal, Tom Holland) és a rendező személye miatt volt már a bejelentéskor is komoly hírértéke a filmnek, hanem a technikai innovációjának köszönhetően, miszerint – egyelőre egyedülálló módon – a teljes filmet IMAX kamerákkal rögzítették. Meg kell hagyni, csakugyan lehengerlő látványvilága van a filmnek, mindenképp érdemes a lehető legnagyobb filmvásznon átélni Odüsszeusz kalandjait. (Ellentétben az Oppenheimerrel, ami egyébként szintén erős vizualitásban, de az továbbra is igazságtalan, hogy a Mission: Impossible – Leszámolás – Első résztől elhappolta az IMAX-vásznakat.)

Az Odüsszeia történetét a legtöbben ismerjük, igazából az egyik legnagyobb hatású irodalmi alkotás, melyet ezúttal Nolan dolgozott fel a saját ízlése szerint. Ezt azért fontos kiemelni, mert több helyről is érte kritika a filmet amiatt, hogy nem mindenhol egyezik az eredeti műben leírtakkal. Egy dolgot szögezzünk le: egy adaptáció nem csak akkor lesz jó, ha teljes mértékben hű marad az alaphoz, sőt. Kimondottan izgalmas tud lenni az is, ha egy szerzői filmes nézőpontján keresztül ismerünk meg egy már jól ismert történetet, mely sajnos már inkább csak porosodik a többi irodalmi klasszikus között a könyvtárban. Abban megegyezhetünk, hogy Nolannek sikerült leporolni Homérosz klasszikusát.

Már az önmagában hatalmas teljesítmény, hogy egyáltalán nem érezni a film majd’ háromórás játékidejét. Nolan már a kevésbé akció-orientált alkotásaival is bizonyította, hogy könnyedén oda tudja szögezni a nézőket a vászon elé, így ez már szinte elvárás volt az Odüsszeiával szemben is. Ugyanakkor a történet megalapozásához nem feltétlenül volt szükség az időbeli ugrálásokhoz, legalábbis nem ilyen mértékben. Már-már montázsszerűen vázolja fel nekünk a történet alapkonfliktusát, a karaktereket és a hátterüket, mely ugyan végig leköti az ember figyelmét és a film végére komoly funkciója lesz, az érzelmi (un)szimpátia kialakulására vajmi kevés alkalom nyílik ezen a ponton.

Ezt követően azonban elérkezünk az utazáshoz, melyre talán a legtöbben kíváncsiak voltunk. Elhozza-e nekünk Nolan a Küklopszot? Hogy szól majd a szirének éneke? Mihez kezd Kirké történetszálával? E három állomás mindenképp az utazásról szóló felvonásnak a legerősebb jelenetei közé tartozik: a Küklopsz barlangjában a klausztrofóbiára építő thrillereket, Kirké szigetén pedig a testhorrorokat idézi meg a rendező (ezt az oldalát eddig nem mutatta meg nekünk, de láss csodát, ehhez is ért).

A film végső felvonása hozza el a drámai tetőpontot, mely főként Ithaka szigetén játszódik. Odüsszeusz hazatér, de ameddig csak lehet, titkolja valódi kilétét. A Nolan által felfűzött, a hol jól, hol kevésbé jól időzített időbeli váltások itt érnek össze, itt állnak össze egy koherens egésszé. A történet főhőse valójában egy antihős, akinek a nevéhez eszerint az ókori világ egyik legnagyobb mészárlását és pusztítását köthetjük. Ő nem hivatkozhatott a tudományra, mint Oppenheimer, aki szintén hasonló vívódáson ment keresztül a rendező előző filmjében.

A falova mindössze annyit szolgált, hogy Agamemnón daliásan bevonuljon Trója bevehetetlennek tűnt városába, majd porrá égesse, és legyilkoljon férfit, nőt és gyereket egyaránt. Ezt követően menjen haza, és uralkodjon Ithaka felett, mintha mi sem történt volna? Nolan Odüsszeusza szembenéz a bűnével, vezekel miatta, sőt a film végső jelenete is azt bizonyítja, hogy nem tette túl magát a múlton annak ellenére, hogy Oppenheimerrel ellentétben megadatott neki az újrakezdés és az új esély reménye.

Christopher Nolan mindent beleadott, nem hiába. Tény, hogy nem tökéletes az Odüsszeia. Lehet vitatkozni a történetbeli hangsúlyokon, a pacingen, a főszereplő morális emelkedettségének ábrázolásán, vagy a temérdek mennyiségű, olykor jelentéktelen szerepekre választott A-listás sztárok castingján, de ezektől függetlenül is egy roppant erős atmoszférával bíró, sajátos szerzői megközelítést magában hordozó filmeposzról van szó, mely egy olyan művet tett sokak számára ismét átélhetővé, mely a kultúránk sarokköve. És ez nemhogy tiszteletreméltó, de elengedhetetlenül szükséges időről időre.