Richard Linklater rossz filmet még nem nagyon készített, és ez továbbra is áll, de a Blue Moon nem lesz az a darab, amire évek múltán is emlékezünk. 

A zsenik élete hálás téma a filmművészet számára, hiszen könnyen lehet dramatizálni ezeket a sorsokat, és a néző is hamar kapcsolódik hozzájuk. Mindannyiunk fejében él ugyanis egy kép arról, hogy a nagy formátumú egyének sosem könnyű emberek, érzelmi világuk is szélsőségesebb, mint a legtöbbünkké. 

Persze az is igaz, hogy annyi filmet néztünk meg erről az elmúlt évtizedekben, hogy önmagában ez már nem elég az üdvösséghez, ennél többet kell mutatni, vagy legalább reflektálni a fenti képre. És ezt tulajdonképpen meg is teszi Richard Linklater, csak épp ezen kívül érdekes húzása van legújabb rendezésében. 

A Blue Moon főszereplője Lorenz Hart (Ethan Hawke), számtalan sikeres musicalsláger szövegírója, az Oklahoma! hangos bemutatója után elhanyagolva érzi magát. Azt érzi, már senki nem érti meg, csak törzshelye csaposa (Bobby Cannavale) és a titokzatos Elizabeth (Margaret Qualley), akit sokáig csak a férfi elbeszéléseiből ismerünk. Hart az éjszaka során egyre mélyebbre kerül mentálisan, miközben persze az italok is fogynak, így megérthetünk valamit ennek a különleges férfinak az életfilozófiájából, de közben érezzük, hogy gyakorlatilag a halálba kísérjük át. 

Nem a megszokott, ugyanakkor persze nem is példa nélküli Linklater azon választása, hogy nem próbálja meg elmesélni a teljes életutat, sőt még annak egy hosszabb szakaszát sem dolgozza fel, hanem azt állítja, hogy ennek az embernek az élete tulajdonképpen egyetlen éjszaka alatt megérthető. A rendező persze ezzel egyúttal arra is rámutat, hogy milyen mértékben volt ő bezárva saját rigolyáiba, illetve, hogy totálisan képtelen volt megtörni a káros spirált. Linklater értelmezésében minden embert akkor érthetünk meg igazán, ha krízis közben figyeljük őket, amikor minden összeomlik körülöttük. 

Ebből adódóan a néző sokáig kapaszkodó nélkül próbál eligazodni a film világában. Látjuk ezt az embert, és igazából nem értjük, miért került ilyen helyzetbe, bár az rögtön kiviláglik, hogy mi sem feltétlenül töltenénk el vele egy estét. Mert amellett, hogy kétségbeesett, van azért benne egy erős kivagyiság, és az önutálat mellett lenézéssel is szemléli a világot. 

Linklater sokáig meg sem próbálja őt szimpatikussá tenni, és ennek vannak szándékolt és a film problémáiból fakadó aspektusai. Az nyilván szándékos, hogy a rendező mit mutat és még inkább, mit nem mutat meg a figurával kapcsolatban. A korábbi sikerekből semmit nem látunk, az Oklahoma! viszont speciális kudarc Hart életében, hiszen annak szövegeit már nem ő írta, hiszen addigra szakított az Andrew Scott által alakított alkotótársával, Richard Rogers-szel. A rendező tehát már csak azt a pillanatot engedi látni, amikor a kétségtelen tehetség ellenére Hart már teljesen háttérbe szorult. Az sem véletlen, hogy nagyon gyakran ülve, felső gépállásból mutatja a kamera, hiszen így vizuálisan is rádöbbenhetünk kicsinységére. 

Mindez azonban nem homályosítja el azt a tényt, hogy a film idővel nagyon ingerszegénnyé válik. A szinte színdarabszerűen kevés helyszínnel és szereplővel dolgozó történet a második harmadában elveszíti a nézőt, mert Linklater sem vizuálisan nem tudja érdekessé tenni a szituációt, sem – ami tőle meglepőbb – a párbeszédek szintjén, idővel a dialógusok is egy helyben toporognak, egészen Margaret Qualley karakterének feltűnéséig.

Ott azonban kap egy új lendületet a Blue Moon, hiszen Linklater egy dologhoz mindig is értett: remek színészeket castingol és jól is vezeti őket. Qualley titokzatossága, buja, mégis intellektuális bája uralja a vásznat, de Ethan Hawke klasszikus hollywoodi method actingje is itt érvényesül a legjobban, hiszen a nő kegyetlen mondatai hallatán egy pillanatra leomlik a maszk. Ez az a jelenet, amikor nézőként is együtt tudunk érezni Harttal: itt volt az utolsó esély, hogy kapcsolódjon egy emberhez, de szeretni a lány sem tudta, maximum tisztelni. A Blue Moon tehát azt is megmutatja, hogy a szakmai sikerek mellett legbelül mélyen mindannyian egy dologra vágyunk: hogy legyen egy valaki, aki feltétel nélkül fogad el minket. 

Nem állítom, hogy színészei, témái vagy a korrajz miatt nem lehet elnézegetni a Blue Moon-t, de egyre aggasztóbb, hogy hiába jelentkezik évente legalább egy, de van, hogy két filmmel, Richard Linklater régen készített igazán jelentős művet, pedig a Henyék, a Mielőtt trilógia, a Kamera által homályosan, a Rocksuli vagy a Sráckor rendezőjéről beszélünk. Tőle nem annyit várunk, hogy ne szenvedjünk a másfél órás játékidő alatt.