A Crime 101, avagy magyarul A bűn útja számomra az év legjobban várt filmjei közé tartozott az író-rendező, Bart Layton miatt. Layton előző munkája, a 2018-as American Animals (amelyről egy másik oldalon írtam kritikát) egy olyan rejtett gyöngyszem az utóbbi pár évből, ami az egyik örök kedvencemmé lépett elő. Olyannyira, hogy ha a Letterboxd stábja engem is megkérdezne egy vörös szőnyeges premieren a jelenlegi top 4 filmemről, ennek a különleges heist-, dráma- és dokumentumfilm-hibridnek betonbiztos helye lenne a listán. Izgatottan vártam tehát, mit hoz ki Layton nyolc évvel később Don Winslow novellájából, és szerencsére nem kellett csalódnom.

A bűn útja egy Los Angeles-i bűnügyi thriller és heist-történet, amelyben egy profi tolvaj, Davies (Chris Hemsworth) a 101-es autóút mentén rabol ki tehetős milliomosokat és gyémántkereskedéseket. Útját keresztezi a nyomában loholó, épp válófélben lévő nyomozó, Lou (Mark Ruffalo), egy biztosítócég közel sem megbecsült üzletkötője, Sharon (Halle Berry), valamint egy fiatal, vakmerő, rivális tolvaj (Barry Keoghan). Mindeközben Davies életében felcsillan egy boldog párkapcsolat reménye is Majával (Monica Barbaro), aki előtt egyre nehezebb számára a titkolózás és a hazudozás. A film ezeknek a sorsoknak az összefonódását mutatja be Davies következő – és remélhetőleg utolsó – nagy dobása kapcsán.

Szokásommal ellentétben a történet és a karakterívek elemzése előtt ezúttal a technikai megvalósításról ejtenék néhány szót. A film nagyszerűen van fényképezve, az operatőri munka pazar; végig olyan érzésem volt, mintha egy ’90-es vagy 2000-es évek elején készített alkotást néznék, ami valahogy átszökött a 2020-as évekbe egy időgéppel. A 90 millió dolláros költségvetést – a neves színészek gázsiján túl – valószínűleg alaposan megdobta, hogy a filmet tényleg Los Angeles utcáin forgatták, és basszus… esküszöm, minden pénzt megért (noha én nem vagyok Amazon-részvényes, így nekem egy picit könnyebb dobálózni a tízmillió dollárokkal itt a sorok között). Egészen más élményt nyújtottak az autós üldözések és menekülések L.A. vörös és fehér fényben úszó utcáin, amelyek egy Laytonnal készült interjú szerint a nyüzsgő város vérkeringését hivatottak szimbolizálni.

A Szemtől szemben (Heat), a Collateral – A halál záloga vagy az Éjjeli féreg (Nightcrawler) jellegű hasonlítgatások az atmoszférát és a képi világot illetően abszolút megállják a helyüket. Layton műve tényleg egy „szerelmeslevél”, amelyet Los Angeles városának és a film noir műfajának címzett. A bűn útja eredetileg csak streamingen debütált volna, de Layton kitartásának hála szerencsére a mozivásznon is van esélyünk elcsípni. Főleg azoknak ajánlom, akik egy komolyabb, felnőttesebb és kvázi eredeti thrillerre vágynak. Sajnos az ilyen kaliberű alkotások az utóbbi években már-már a kihalás szélére sodródtak, így aki teheti, mindenképp a legnagyobb vásznon tekintse meg; engem egészen magába tudott szippantani a már említett atmoszférája és hangulatvilága.

A film másik nagy erénye a karakterizáció és a színészi játék. Hemsworth szerintem a Hajsza a győzelemért (Rush) óta nem volt ennyire jó. Ismét bebizonyította, hogy nemcsak a kicsit bamba, macsó figurákat képes hozni: lubickol ennek a vérprofi, ám alaposan traumatizált, magányos és szociálisan furcsa tolvajnak a bőrében. (Véleményem szerint a karakter az autizmus jeleit is mutatta, de mivel közel sem vagyok szakember a témában, nyugodtan erősítsetek vagy cáfoljatok meg a kommentekben!) Zseniális kontrasztot nyújt vele szemben Barry Keoghan játéka, akit tényleg igyekeztek minden téren Davies ellenpontjaként megformálni. A ruházata, az erőszakos módszerei, a választott járműve – a karakter szinte minden aspektusa tudatosan szembemegy mindazzal, amit a főhős vall, és ami az ő értékrendjébe még belefér.

Ezzel együtt Ruffalo karakterét, Lou-t nagyon is ügyesen állítják párhuzamba Daviesszel. Gondolok itt a film fináléja előtti öltözködős jelenetre, a választott tengerparti otthonukra vagy épp az autók terén mutatott ízlésükre. Lou – Davieshez hasonlóan – elszánt, és kicsit nehezen kapcsolódik másokhoz, csak épp ő a törvény másik oldalán áll… ahol viszont szintén találkozik morálisan megkérdőjelezhető húzásokkal, amik egyre inkább ráébresztik a rendszer korlátoltságára. Épp úgy, mint Halle Berry karaktere, Sharon, aki hiába dolgozik hasonló elhivatottsággal és profizmussal, a főnökei szemében mindez nem sokat számít. Neki is rá kell jönnie, hogyan állhat ki magáért, és hogyan veheti a saját kezébe az élete irányítását.

Számomra a film mondanivalója is innen ered: az igazságtalanság és a kizsákmányolás több formában, szinte minden hivatásban felüti a fejét. Nekünk kell felismernünk, ha rossz irányba tartunk, és a mi felelősségünk a saját kezünkbe venni az irányítást, magunkat és a vágyainkat előtérbe helyezve. Ilyen szempontból is okosan mutatja be a film a karakterek oda-vissza hatását egymásra, a befejezés pedig egyszerre kiérdemelt, de – kedves párom gondolatait kölcsönvéve – mégsem érződik „hollywoodinak” egyikük esetében sem, hiába játszódik a történet Los Angelesben. Inkább azt láttatja, kit hogyan ér ez a megvilágosodás, és miként próbál tenni a változásért – mi viszont csak ennek a megreformált útnak a legelejét látjuk, hiszen egy ilyen pálfordulás nem egyik pillanatról a másikra történik.

Apropó „egyik pillanatról a másikra”: amibe sajnos bele kell kötnöm, mint negatívumba, az a film hossza és a narratíva építkezése, főleg a cselekmény első harmadában, felében. Kifejezetten meglepett, milyen sokára keresi fel Davies Sharont az „üzleti ajánlatával”. Az ezt megelőző történések véleményem szerint túl sok időt elvettek; nélkülük egy feszesebb, kompaktabb élményt kaphattunk volna. Nem gondolom úgy, hogy tényleg szükség volt Nick Nolte karakterére a filmben, Barry Keoghan rivális tolvaját könnyűszerrel be tudták volna emelni a „felbosszantott öreg főnök” archetípusának komplett elhagyásával is. (Bár lehet, hogy csak Nolte borzasztó magyar szinkronja mondatja ezt velem – miatta konkrétan egy másodpercre sem tudtam komolyan venni a jeleneteit.) Nem tagadom, az itt látottak megalapozzák és kidomborítják a karakterek útját, és a befejezés emiatt még inkább kiérdemeltnek érződik, de az első egy órában sajnos aktívan beférkőzött a gondolataim közé a „na, haladjunk már” érzés.

Cserébe viszont, ahogy már írtam, nagyon jó volt a „bűn útját” járni, a dicsért atmoszférának köszönhetően élvezet volt Hemsworth karakterével együtt kocsikázni – akár nyugisabb, akár tolvajtempóban – Los Angeles gyönyörű tengerparti utcáin vagy épp a belvárosi gettóban. Ez egy klasszikusabb, kimértebb, de mindenképp értékes filmélmény, ami ugyan nem fogja megreformálni a zsánert, de nem is akarja: az ilyen kaliberű műfaji tisztelgések pedig bármikor jöhetnek a moziba.