Nem akartam rögtön elcsépeltnek ható, nagy szavakkal indítani ezt a kritikát, de az élmény egyszerűen indokolja: a Hiszünk nektek olyan alkotás, amely után az ember percekig nem nagyon tud mit kezdeni magával, és még napokkal a stáblista után is ott motoszkál a fejében. A filmet a II. Budapest Nemzetközi Filmfesztivál programjában láthattam, amelyet egy rendkívül érdekes kerekasztal-beszélgetés követett Charlotte Devillers-szel, a film egyik rendezőjével. A személyes találkozás még világosabban aláhúzta, mennyire tudatos, empatikus és fájóan aktuális ez a történet, amely a maga visszafogottságában válik igazán letaglózóvá.

A belga alkotás (eredeti címén On vous croit / We Believe You) Arnaud Dufeys és Charlotte Devillers első nagyjátékfilmje, egy 78 perces kamaradráma, amely szinte teljes egészében egy családjogi tárgyalás napján játszódik. A cselekmény premisszája egyszerű, szinte banális: Alice, a negyvenes anya két gyermekével érkezik a bíróságra, ahol az exférj az eddig nála lévő felügyeleti jogot támadja meg. A háttérben azonban egy futó, külön büntetőeljárás is húzódik, amelyben a férfit a saját fiuk szexuális bántalmazásával vádolják. A film viszont nem a bűntettet mutatja meg, hanem hogy milyen is az, amikor mindezt újra és újra, steril falak között, jogi nyelvre lefordítva kell elmesélni, miközben a rendszer minden gesztusával inkább a védelemre szorulókat kérdőjelezi meg.

A film nem sokat teketóriázik, a nyitójelenetben egyből a dolgok sűrűjében találjuk magunkat. Alice próbálja felrángatni vonakodó tízéves fiát a villamosra, aki teljes pánikban tiltakozik a bíróságra menetel ellen; a kamera végig az anya arcán marad, és a növekvő feszültség, a vergődő gyerek súlya, az idő szorítása mind testet ölt a képeken. Devillersék és operatőrük, Pépin Struye végig nagyon tudatosan szűkítik a teret, ezzel is érzékeltetve a törvényhozó intézményrendszer brutalitását: hosszú folyosókat, üvegfalakat, steril várókat mutatnak, ahol az áldozatok és a feltételezett elkövető kénytelenek egy légtérben várakozni. A bíróság elvileg semleges tere így sokkal inkább áttetsző falakból épült börtönnek hat, ahol a két gyermek kétségbeesése egyre fokozódik, és mindenki egyre kiszolgáltatottabbá válik.

Fontos, hogy a film szemszöge végig Alice-hez van kötve, ami a cím mellett tulajdonképpen kijelöli az alkotók morális állásfoglalását. A gyerekek vallomását nem látjuk, csak a következményeit, ahogy a férj látszólag higgadt megszólalásai is az anya testbeszédén csapódnak le. A rendezőpáros ebben nagyon emlékeztet Xavier Legrand Láthatás című filmjére vagy akár a frissebb Egy zuhanás anatómiájára, de itt még radikálisabban egy irányba húzzák a fókuszt. A film így kíméletlen pontossággal szembesít vele, hogy egy ilyen eljárás gyakran nem az elkövetőt, hanem a sértettet rakja a vádlottak padjára: a néző szó szerint Alice-szel együtt próbálja megérteni és feldolgozni azokat az érveket, amelyekkel a férfi ügyvédje módszeresen bontja le a nő anyai kompetenciáját, mentális állapotát és múltját. Ha negatívumot kellene említenem, azt mondanám, hogy épp az erősen koncentrált forma miatt a mellékszereplők (különösen az apa) olykor szándékoltan elnagyoltnak hatnak, ami ugyan dramaturgiailag indokolható, illetve az utolsó pár perc már-már didaktikusan tesz pontot arra, amit a film addigra amúgy is nagyon világosan elmondott.

Ami minden vitán felül áll, hogy a film lelke Myriem Akheddiou alakítása. A Dardenne fivérek filmjeiből is ismert színésznő olyan finom részletekkel dolgozik, hogy néha elég egyetlen gesztus, és pontosan értjük, hol tart éppen Alice idegrendszere. Amikor a meghallgatás második felében végre szóhoz jut, a rendezők gyakorlatilag rázárják a kamerát. A néző végig a tekintetében foglal helyet, miközben a nő egyszerre próbál nyugodt, józannak tűnő anya maradni, és elmondani – ki tudja, hányadszor – azt az élhetetlen poklot, amelyen a gyerekeivel keresztülment. Ahogy a fojtott, dadogó kezdés után kibukik Alice-ből a düh és a kétségbeesés, egy pillanatig sem marad kérdéses, miért jutalmazták Akheddiou játékát fesztiváldíjakkal (beleértve a BIFF szakmai zsűrijét is).

Számomra a BIFF-es vetítés élményét a rendezői beszélgetés koronázta meg. Charlotte Devillers beszélt arról, hogy egészségügyi háttérrel, szexuális bántalmazás túlélőivel dolgozva nap mint nap találkozik azokkal az esetekkel, ahol a rendszer sokszor ismételt vallomásra és magyarázkodásra kényszeríti az áldozatokat az igazságszolgáltatás embertelenül lassú, bürokratikus gépezetében – az áldozathibáztatás örökös körforgásáról nem is beszélve. Ebből a tapasztalatból érthető a film empátiája: nem az a célja, hogy kiderüljön, pontosan mi történt a háttérben, hanem hogy átérezzük, mit jelent hosszú éveken át újraélni, bizonygatni és racionalizálni valamit, aminek eleve sosem lett volna szabad megtörténnie. Hasonlóan mellbevágók a záró feliratokban felvillanó statisztikák, amelyek a gyermekbántalmazási esetek elenyésző arányú elismerését és elítélését mutatják.

A Hiszünk nektek kifejezetten erős belépő a rendezőpárostól, amely kellő érzékenységgel, már-már társadalmi kiáltványként beszél a családon belüli erőszakról és a jogrendszer vakfoltjairól. Nem könnyű élmény, viszont zavarba ejtően fontos, és a maga visszafogott módján pontosan azt teszi, amit a címe ígér: elhiteti velünk, hogy az áldozatok szava igenis számít, és nem lenne szabad újra és újra elvérezniük a tárgyalótermek üvegfala mögött.

A Hiszünk nektek november 27-én debütál a magyar mozikban a Budapest Film forgalmazásában.