Lehetetlen egy mondatban összefoglalni a gyermekvédelem valódi jelentését. Sokszor a halmozottan hátrányos helyzetű gyermekeket hozzuk fel példaként, de valójában egy sokkal szerteágazóbb munkáról van szó. Tegyük fel, hogy tanárok vagyunk egy felvilágosult norvég iskolában, és egy nap arra leszünk figyelmesek, hogy az egyik diákunkon zúzódások jelennek meg, illetve elejt egy-két olyan megjegyzést, mely arra enged következtetni, hogy otthon fizikailag bántalmazzák a szülei. Ebben az esetben egy átlagos anyagi helyzetű, keresztény család jó magaviseletű gyermekéről van szó, akiről első pillantásra eszünkbe sem jutna mindez. Christian Mungiu idei Arany Pálma-díjas filmje ezzel a felütéssel nyit, azzal a különbséggel, hogy itt nem csak egy gyerek, hanem öt testvér a lehetséges áldozat.

A Fjord kendőzetlenül mutatja be annak a jogi eljárásnak a lépéseit, melynek a frissen Romániából ideköltözött család ki van téve. Amint felmerül a családon belüli erőszak gyanúja, a gyerekeknek állami gondozásba, majd ideiglenes nevelőszülőkhöz kell kerülniük, ameddig az ügy le nem zárul. Amennyiben a szülők ártatlanok, természetesen újra együtt lehet a család, azonban, ha bűnösnek találják őket, valószínűleg börtönbe kerülnek.

Amilyen gyorsan őrölnek a malmok a gyermekvédelemben, annyira lassú az igazságszolgáltatás. Ez, és az ebből fakadó kultursokk okozza leginkább belső feszültséget a szülőkben (a feleség norvég, a férj román), akik kénytelenek tétlenül végignézni, ahogy a gyermekeiket a szemük láttára szakítják el tőlük, de a végleges döntésre lehet, hogy heteket, hónapokat várni kell. De mi van akkor, ha tényleg megtörtént mindaz, melyeket vád, a tanárok és a gyermekvédelem képviselői megfogalmaztak? Min mehettek keresztül ezek a gyerekek, nem beszélve a felmérhetetlen lelki károkról?

A provokáció talán túlzó kifejezés, de kétségtelen, hogy adott a morális dilemma, mely biztos, hogy egy darabig a nézővel fog maradni a film végeztével is. Látjuk a szülőket, akik számos kérdésben olyan elveket vallanak, melyek már bőven idejétmúltak vagy megkérdőjelezhetőek, de ez még nem feltétlenül bizonyítja azt, hogy a lila foltok a lányuk vállán tőlük származik. Ezzel szemben a gyermekvédelem már az első perctől úgy kezeli a helyzetet, mintha a vád biztosan igaz lenne, de nem kérdés, hogy a gyermekek biztonsága mindent felülír. A jogi folyamat egy ponton kulturharcos csatatérré válik, ahol egymásnak feszül a makacs, minden bizonnyal egyébként okkal elavult elveket valló vaskalapos kelet-európai a felvilágosult, mégis lekezelő és előítéletekkel teli nyugati-európai emberrel.

A főszerepben a szülőket alakító Renate Reinsvét és Sebastian Stant láthatjuk, akik már nem először bizonyítják, hogy korunk legtehetségesebb színészei közé tartoznak. A film az alakítások mellett a forgatókönyvében a legerősebb, de az aktuális témái, mint például a gyermekvédelem és a kulturharc árnyalt ábrázolása miatt is esélyes volt a kritikai sikerre. Az garantált, hogy nem leszünk válaszokkal elárasztva, de – talán épp ezért – bőven lesz miről beszélgetni a moziból hazafelé menet. Az év egyik legemlékezetesebb vitaindító filmje, az biztos.

A filmet a Skandináv Filmfesztiválon láttuk, egyelőre nincs magyar bemutatója, de az már biztos, hogy a Vertigo forgalmazásában fog a hazai vásznakon debütálni.