Az utolsó műszak és a Harag rendezője ismét Brad Pitt-tel forgatott, és amennyire kilóg a filmográfiájából, annyira értékes darab lett A vadon szíve.
Már a kezdeti információk alapján több szempontból is érdekes vállalásnak bizonyult A vadon szíve, vagy pontosabb angol címén a Heart of the Beast. Brad Pitt részéről egy one-man-shownak ígérkezett, mert a 110 perces játékidő legnagyobb részében csak őt látjuk a vásznon – meg persze kitartó színészkollégáját, az Odint játszó kutyust, Ubert. A forgatókönyvíró Cameron Alexander oldaláról egy debütáló alkotást tisztelhetünk mindebben a játékfilmeket tekintve, hiszen az ő neve ez idáig videoklipekkel vagy rövidfilmekkel függött össze. David Ayer, a rendező részéről viszont talán a legelrugaszkodottabb vállalást láthatjuk, ami amennyire meghökkentő az eddigi karrierjét tekintve, annyira érett és egyben értékes darabja lett a filmográfiájának.
David Ayer karrierje – akár forgatókönyvíróként, akár rendezőként – elképesztően ingadozó. Minden jó (Kiképzés, U-571) vagy kiemelkedő (Az utolsó műszak, Harag) filmjére jut egy (Halálos iramban) vagy több szutyok (Suicide Squad: Az öngyilkos osztag, Bright, The Tax Collector), ami igencsak beárnyékolja az imidzsét. Az elmúlt éveket tekintve pedig sokak akciófilmes múzsájához, Jason Stathamhez látszott szegődni az elképesztően felszínes A méhészt vagy A melóst tekintve.
Pontosan emiatt kavargott bennünk egy kicsit nagyon furcsa érzés, amikor egy férfi vs. természet témájú filmet kezdett el forgatni.
Félreértés ne essék: nem amiatt nem bíztunk eleinte A vadon szívében, mert Pitt vagy a történet hagyott volna bennünk némi kételyt, hanem Ayer miatt. A kezdeti, rendőr- és katonai, elsősorban pörgős és emlékezetes akciójeleneteket bemutató sztorikra szakosodott filmest túl gyengének találtuk arra, hogy egy ennyire földhözragadt, érzelmeket és érettséget is megkövetelő mozit ledirigáljon. A végeredményt látva viszont elmondható, hogy (ha nem is minden elemében, de) nagyot tévedtünk.
A vadon szíve egy leszerelt katonáról, James Belmontról szól, aki szintén leszerelt kutyájával, Odinnal járja – vagy pontosabban mondva egy hidroplánnal szeli – az alaszkai sűrű erdőt. Teljesen elszigetelődve, csak egymást szórakoztatva élik a mindennapjaikat távol a világ és az emberek zajától. Mindezt egy vihar árnyékolja be, amikor is az elől repülve James szívinfarktust kap, és lezuhannak a rengeteg közepén. Miután magukhoz térnek, realizálják, hogy csaknem 100 kilométert kell gyalogolniuk a fák, a kietlen vidékek és a vadállatok között, hogy elérjék a civilizációt jelentő autóutat.
Mindez alapján akár le is írhatnánk a filmet, miszerint Pitt is szeretett volna magának egy Oscar-hajhász túlélőfilmet Leonardo DiCaprio A visszatérőjét látva (lehet, a Volt egyszer egy Hollywood forgatása alatt került szóba ennek a lehetősége). Szerencsénkre a helyzet korántsem ennyire felszínes, és csak egy-két helyen érezni a hasonlóságot Alejandro González Iñárritu filmjével kapcsolatban. A legnagyobb különbség a két mozi között, hogy míg A visszatérő egy rideg, első perctől az utolsóig megrázó szenvedéstörténet (annak viszont kiváló), addig
A vadon szíve egy sokkalta pozitívabb, felemelőbb és motiválóbb alkotás lett.
Nagy szerencsénkre nem kell azt néznünk szűk két órában, hogy Brad Pitt hogyan szenved, hanem hogy milyen, való életben is alkalmazható tippeket és trükköket vet be, hogy Odinnal együtt túléljék ezt a megpróbáltatást. Ayer elmondása szerint nagy hangsúlyt fektettek arra, hogy minden, amit Pitt karaktere bevet a túlélés érdekében, igazi legyen (például csak félóra alatt háromféleképpen gyújt tüzet három eltérő szituációban). Mindez egy szakértőnek köszönhető, aki az egész stábot ellátta ilyen-olyan praktikákkal a forgatás során. És pontosan ennek (is) köszönhető az, hogy A vadon szíve egy másabb érzést ad, mint társai ebben a műfajban.
Nem egy echte szenvedéspornót ülünk végig, ahol minden elromlik, minden is a főhős ellen van, és egy óra múlva már tényleg rosszul érezzük magunkat a karakter megpróbáltatásait látva. Hanem azt élhetjük át, ahogy egy ember a józan eszét és az ismereteit használva verekedi át magát a természeten (emlékszik még valaki Hemingway ikonikus mondatára Az öreg halász és a tengerből?), ami egyszerre gyönyörű és ijesztő. Emiatt is fura látni Ayer nevét a készítők között, hiszen a film legjobb és leginkább magával ragadóbb jelenetei azok a csendes, nyugodt pillanatok (és nem a pörgős, akciódúsabb szakaszok), amikor
Pitt, a kutyus és a természet egyszerre játszanak a szemünk előtt.
Mindebben persze hatalmas (talán a legnagyobb) szerepe van Pittnek. Aki habár nem ereszkedik annyira mélyre a karakterét tekintve (ez leginkább a kezdő forgatókönyvíró számlájára írható fel), mégis egy sebezhető, de akaraterős ex-katona történetét meséli el, miközben nem fél bemutatni az intim és érzéki oldalát sem. Valamilyen szinten persze „egyszerűbb” volt a helyzete, hiszen J. K. Simmons tízperces (de aranyat érő) felbukkanása után csak kutyusával együtt látjuk Pittet a vásznon, az ő társaságban pedig akarva-akaratlanul empátiát kezdünk érezni a duó felé. Viszont megnyugtatok mindenkit, A vadon szívében nem játszanak rá az együttérzés képességére a négylábú színész miatt, semmiféle olcsó vagy hatásvadász tear-jerker jelenet nincs a filmben.
A Harag és Az utolsó műszak után A vadon szíve méltán foglalhatja el a dobogó üresen hagyott fokát az Ayer-filmek között. Ki fog tűnni csaknem minden tekintetben a korábbi (és ne legyen igazunk, de talán az elkövetkező) alkotásai közül, de pont emiatt érdemes befizetni erre a menetre. Nem váltja meg a világot, de nem is várható ez el tőle egyáltalán. Egy rettentően jóleső, életigenlő film lett, ami ha hagyjuk neki, elmesél egy lassú folyású, értékes történetet a kitartásról, az újrakezdésről és a meg nem alkuvásról. És vannak olyan helyzetek, amikor ez pont elég.
