David Koepp, a Jurassic Park, az Indiana Jones, a Mission Impossible és még számtalan sikeres film forgatókönyvírója a saját regényét adaptálta filmre, a Dermesztő kór pedig pont azt hozza, amit egy ilyen műtől várhatunk: 90 perces őrült kaland, ami talán még egy kicsit őrültebb is lehetett volna. 

A készítők már a film elején sem sokat törődnek olyan úri huncutságokkal, mint karakter- vagy világépítés. A cold openben látjuk, hogy ismeretlen kozmikus fenyegetés következtében egy rendkívül agresszíven terjedő gombafajta került a földre, majd ugrunk egy nagyot az időben, és a jelenben már a csak Teasüti néven emlegetett, egyébként Travis névre hallgató fiút (Joe Keery) és új munkatársát, Naomit (Georgina Campbell) követjük, akik megpróbálják túlélni azt az apró véletlent, hogy a épp alattuk van egy fertőzési gócpont. Az elmúlt évek alapján pedig már tudjuk, hogy az sem garancia menekülésre, ha az ezúttal Robertként szereplő Liam Neeson érkezik a helyszínre. 

A Dermesztő kór már a kezdésnél jelzi, hogy a műfaji filmek egyik fontos szabályát pontosan ismeri: nem szabad túlhúzni a cselekményt. Ennek megfelelően Jonny Campbell rendező nem tekertóriázik, alig 90 perc után már távozhatunk is a moziból, de ez egy ilyen típusú mozinak egyáltalán nem tesz rosszat, sőt, így is azt érezhetjük, hogy az elején kicsit lassan indul a zúzda, viszont a másik oldalon a film vége kicsit elsietettnek érződik, így az arányokon még lehetett volna dolgozni, de a tempóval alapvetően nincs probléma. 

Ez nem az az alkotás, aminél félnünk kell attól, hogy bonyolult világmagyarázotkból kellene kisilabizálnunk, hogy miről is szól pontosan a történet. Valamit persze felskiccelnek az alkotók azzal kapcsolatban, hogy a kormány és az illetékes szervek figyelmetlensége is kellett ahhoz, hogy idáig eszkalálódjon a szituáció, de a kontextusra ennél több időt nem fecsérlünk, de annyira egyértelmű végig, mire fókuszál a film, hogy ez nem zavaró. A karakterek ugyancsak nem a pszichológiai mélységük miatt fontosak, mindenkivel kapcsolatban kapunk néhány jellemvonást, de sokkal jelentősebb lesz annál, hogy a veszélyek idején mit lépnek, hogyan viselkednek, illetve leginkább, hogy miként reagálnak egymásra.

Ami pedig nagyon működik, az a figurák közötti kémia. Jók a dialógusok, működnek a riposztok, és olyan színészeket válogattak az alkotók, akik által hihetőek az ábrázolt kapcsolatok is. És sokszor pont ennyire van szükség, egy jól eltalált casting adhatja az élvezeti érték jelentős részét. Georgina Campbell hősnője kiismerhetetlen, cinikus, de látjuk, hogy mennyire vágyik a szeretetre, Joe Keery pedig tulajdonképpen ismét eljátssza Steve Harringtont, de ezért őszintén nem tudjuk hibáztatni, egyszerűen jó nézni, ha egy színésznek ennyire jól áll egy karaktertípus. Ráadásul szerencsére a két főszereplő között is remek a kémia, ami elengedhetetlen volt, hiszen mégiscsak őket nézzük a játékidő legnagyobb részében. És persze itt van az idősebb generációt képviselő Lesley Manville és Liam Neeson, és bár ők is hozzák a kötelezőt, utóbbinál már érződik, hogy a ‘Liam Neeson öreg, de még mindig odacsap” trend kezd kifárdani, még ha itt szórakoztatóan is reflektálnak erre. 

Az akciójelenetek szintén kifejezetten jól működnek a filmben,  Jonny Campbell nem minden snittnél nyúl a legkönnyebb megoldáshoz. Jót tesz a feszültségnek, hogy helyenként nézőpontot, plánt váltunk, a rendező játszik az elvárásokkal, a tempóval, és néha ki is kacsint a nézőkre. Jól találják el annak arányát is, hogy megmaradjon a sztori komolysága, de közben minden elemen lehessen nevetni. Ezzel együtt azt érezhetjük, hogy helyenként akár ennél is őrültebb lehetett volna a film, ez a műfaj, hangvétel és történet megengedte volna, hogy még bátrabban eltérjenek a mainstream ábrázolási módoktól, akár őszintébb, felvállaltaabb trasht alkossanak. 

Ezzel együtt a Dermesztő kór abszolút kellemes meglepetése az év eleji premierözönnek. Nem vállal sokat, de azt magabiztosan teljesíti, és egy olyan régi vágású kalandot kínál, amire már joggal vágytak a nézők.