Úgy tűnik, a testcserés vígjátékokból sem Hollywood, sem az európai filmkultúrák nem tudnak kifogyni, és bár ebben a műfajban lehetetlen újat mutatni, a Spanyolországból érkező Nem hiszek a szemednek a humorosabb próbálkozások közé tartozik. 

A család is olyan társadalmi intézmény, aminek szerepe rengeteget változott az elmúlt évtizedekben. Míg korábban egyértelmű volt, hogy a gyerekek elsődleges szocializációja az otthon falain belül történik meg, ma már ez közel sem magától értetődő, arról nem is beszélve, hogy sajnos valójában egyre kevesebbeknek adatik meg a képeslapokról visszaköszönő katalóguscsalád, boldog szülővel, nagy autóval, kutyával.

Épp ezért, bár egyszerűbb nem is lehetne a Nem hiszek a szemednek című spanyol film üzenete, igazán nem lehetne rá haragudni, mert ez az egymondatos tanulság olyan, amit nem lehet elégszer hangsúlyozni: figyeljünk jobban egymásra. 

A történet szerint egy nagycsalád mindennapjai a megszokott káoszban telnek. A szülők, Ana (Kira Miró) és David (Salva Reina) ki sem látnak a munkából, a kamaszok, Hugo (Martí Cordero) és Leire (Ana Jara Martínez) élik a saját világukat, a nagyi (Elena Irureta) minden lében kanál, és ott van mindennek a közepén a kis Valentina (Sofía Otero), akire néha annyira kevés figyelem hárul, hogy néha reggel otthon felejtik.

A kislány a rosszul sikerült születésnapján meggondolatlan kívánságot tesz: új családot kér, amit meg is kap, csak nem úgy, ahogy gondolja. Elindul a szerepcsere, amelynek végén már csak cetlikkel tudják megjegyezni, épp ki kicsoda. A valódi kérdés azonban nem ez, hanem hogy mit tanulnak a különös esetből. 

Be kell vallanom, volt a film elején egy pont, amikor elgondolkodtam, hogy biztos a moziteremben kell-e maradnom. Messziről indulunk ugyanis, az első jelenetek szinte kizárólag a sztereotípiákról szólnak, és becsúsznak olyan kellemetlen pillanatok is, amikor az a humorforrás, hogy a hullámvasúttól padlón lévő nagyi hányja le a családját és az étterem alkalmazottjait. 

Az átváltozás után azonban beindul a film, és a humor is elkezd működni. A fő konfliktusforrás ugyanis az lesz, hogy a kezdeti sokk után mindenkinek meg kell próbálnia folytatni az életét. Ebből adódnak az olyan abszurdan vicces pillanatok, mint mikor az anyuka Valentina testében gyújt rá az óvodában, vagy mikor az apuka felesége helyett próbál helytállni a tárgyalóteremben. Ezekben a jelenetekben működik az ellentétek ütköztetése, azt figyelhetjük, hogy a nagyon eltérő életet élő családtagok miként próbálják legalább nem tönkretenni a másik életét. 

És nem nehéz rájönni, hogy ennek nyomán mi lesz a film fő mondanivalója. Ahogy a bevezetőben jeleztem, a történet tétje az, hogy képesek vagyunk-e megérteni a másik problémáit. Hiszen a mindennapi mókuskerékben, amikor mindenki a túlélésre játszik, képesek vagyunk elfelejteni, hogy más emberek is élnek velünk egy házban, akiknek ugyanúgy meglehetnek a maga gondjai. A Nem hiszek a szemednek a poénok mellett azt rögzíti, hogy miként telhetnek el úgy akár évek, hogy egyszer sem kérdezzük meg őszintén a másiktól, hogy van. 

A színészek változó teljesítményt nyújtanak, bár az is igaz, hogy nem mindig karakter kapja meg ugyanazt a figyelmet. David szerepében Salva Reina remek, főleg akkor, amikor a fia gesztusait kell utánzonia, de Valentinaként Sofía Otero is meglepően érett alakítást nyújt. Ráadásul a szinkron is remek, többek között Kéri Kitty, Rudolf Szonja, Karácsonyi Zoltán és Bánsági Ildikó adja a főszereplők hangját. 

Őszintén nem tudom, hány testcserés vígjátékot bír még el a piac (bár épp nyáron jön a Nem férek a bőrödbe folytatása…), de a Nem hiszek a szemednek ennek a zsánernek egy jobb darabja, ami nem váltja meg a világot, de alapvető funkcióját, a szórakoztatást ellátja.