Az Ablakok az ébrenlétben úgy mesél a múltunkról és jelenünkről, a hibáinkról és vágyainkról, vélt és valós családról, mintha a szerzővel együtt nőttünk volna fel.

Minden könyvmoly életében létezik egy olyan alkotás, amely megszerettette vele az olvasást. A legtöbbek számára ez J. K. Rowling Harry Pottere, és én is közéjük tartozom. De olyan elsők is léteznek, amelyek a magyar szerzők iránti lelkesedést csiholják fel. Fantasy műfajban nekem ezt az áttörést Böszörményi Gyula hozta el a Gergő-sorozattal, viszont Kovács Krisztián új kötete, az Ablakok az ébrenlétben sokat tett azért, hogy olyan művekre is nyitott legyek, amik nem egy fantáziavilágban játszódnak, hanem olyanban, amit én magam is átéltem: a mi valóságunkban.

“Anyámnak – vagy éppen apámnak – végül igaza lett: amit abból a pillanatból nyertem, máig visszhangzik.”

Sokáig nem tudtam kiverni a fejemből a gondolatot, hogy elsősorban arra kellett volna felhúzni a címet és a bevezetőt, hogy ez a kötet a barátságról szól. Elvégre a középpontban valóban az igaz barátságok állnak, de ahogyan arra a fülszöveg és a tartalom is rámutat, “igaz barátságokból nem csupán két ember kapcsolata rajzolódik ki, hanem annak az egész világnak a képe is, amiben nekik élni adatott”. Kovács Krisztián regénye így inkább az életünkről, a benne szereplők által szőtt szövevényes kapcsolati hálóról, veszteségekről és győzelmekről szól – túlságosan is nagy sarkítás lenne annyival lerendezni, hogy a barátság himnusza. A kötet kinyitásával pedig jegyet váltottam egy olyan nosztalgiagőzösre, ahol a masiniszta a jelenből irányítja a mozdonyt.

Miközben a történet főhőse, a már felnőtt Sallai Ervin, azaz “Örv” igyekszik felidézni a múltat, magam is a hatása alá kerültem a törekvéseinek. ’89-es születésűként nem volt nehéz beleképzelnem magam Örv nyomtatott időkapszulájába, hiszen a bőrömön tapasztaltam a korszak jellegzetességeit: a belső megéléseket és környezeti hatásokat egyaránt. Kovács Krisztián olyan természetességgel képes visszakalauzolni abba az érába, mintha nem emlékezetből dolgozott volna, hanem visszautazott volna az időben, és valós időben jegyezte volna le az eseményeket. A könyv olyan emlékfoszlányokat is felnagyított bennem, amelyek elfeledve, megszürkülve várták az aktiválásukat, és minden fejezet végén magam is végigzongoráztam a cselekmény életemre leképzett változatát, számos érzelmet végigfuttatva az agyamban.

Ahogy Örv végigvezet a gyermek- és kamaszkoron, valamint elkísér a fiatal felnőttek rögös útján, egészen a felnőttek sugárútjáig, az hol szívbemarkoló, hol könnyfakasztó, hol életigenlő. Rajta, valamint legjobb barátain, Botán, Kafkán és Mancin, illetve Bota testvérén, Hannán keresztül tulajdonképpen az életünk minden része feldolgozásra kerül valamilyen formában. A félénk egymásra találások, a családi hierarchiák, a szülő-gyermek konfliktusok, a bizonyítani akarás és a büszkévé tevés iránti vágy, vagy éppen azok a bizonyos nagy elsők (találkozás, veszekedés, csók és a többi). Rengeteg azonosulnivalót, táptalajt, kapaszkodót és ismerős-ismeretlen karaktereket szolgáltat a regény, amelyeknek köszönhetően nemcsak kifelé bámulunk annak a bizonyos, képzeletbeli nosztalgiavonatnak az ablakán, hanem tartalmasan töltjük el az utazást.

“A legnagyobb rejtély az élet maga hétköznapiságában, ahogy egyszerre tud elviselhetetlen és elviselhetetlenül gyönyörű is lenni.”

Mindehhez egy gördülékeny, hétköznapiságának köszönhetően könnyedén befogadható, mégis lendületes és ízléses írói stílus párosul, amely olyan fajsúlyos témákról is éretten, zökkenőmentesen, hangsúlyosan beszél, mint a családon belüli erőszak, a háború vagy éppen az önpusztítás. Fontos szerepet kapnak ugyanis a történetben a művészetek, a tökéletességre való törekvés és a zsenialitás kiaknázása is, amelyekben automatikusan benne van az a kockázat, hogy önmagunk fejlesztése, a jobbá válás iránti erőfeszítések, az álmok hajszolása túllőnek a célon. Megéri zseninek lenni valamiben, és minden mást az alá rendelni, vagy többet ad az, ha a középszerben ellavírozva balanszoljuk az életet és az alkotást? Az Ablakok az ébrenlétben amennyire hétköznapi témával és helyzetekkel dolgozik, legalább annyira komplex a gondolatisága, a mondanivalója, a problémafelvetése. Elvégre van, aki egész életében hajszol valamit, és annak elérésekor döbben rá, hogy a boldogság időközben kicsúszott a kezéből, míg mások beérik kevesebbel is, és viszonylagos életörömmel tekintenek a horizonton lévő álmok felé.

Cím: Ablakok az ébrenlétben

Szerző: Kovács Krisztián

Megjelenés éve: 2024

Oldalszám: 416

Elsősorban a barátságról szól Kovács Krisztián új regénye, de mint ahogy az igaz barátságokból sem csupán két ember kapcsolata rajzolódik ki, hanem annak az egész világnak a képe is, amiben nekik élni adatott, az Ablakok az ébrenlétben is az élet teljességéről szól, miközben szereplőinek egymáshoz fűződő viszonyát feltárja.

A könyv befejezése után eljátszottam azzal a gondolattal, hogy Kovács Krisztián vajon miért ezt a címet adta a művének. Az én értelmezésem szerint az Ablakok az ébrenlétben egyszerre utal a jelen megélésére és a visszatekintésre is. A múltunk olyan, mintha a dolgunk felé sietve, a házból kilépve visszanéznénk az ablakon keresztül és azt látnánk, hogy bent megfagyott az idő. Persze nem került át egy másik dimenzióba, pusztán velünk együtt halad, alakul, változik. Jó érzés visszanézni, felidézni a körvonalakat, arcokat, történteket. Mintha egy álmot próbálnánk újraélni az ébredés után. De ahogy visszalépünk, már semmi sem ugyanaz: és nem a ház változott, hanem mi.

A nosztalgia értékelése, a barátságok fontosságának felismerése, az emberi esendőségek elfogadása mellett ezt a tanulságot is magammal vittem.

A kötetet az Európa Kiadótól kaptuk, köszönjük!