A spanyol Oscar-nevezett az év talán legmaradandóbb két óráját fogja nyújtani a nézőknek. Nem biztos, hogy Oliver Laxe filmje majd mindenkinek elnyeri a tetszését, de azt leszögezhetjük, hogy a legutolsó dolog, amivel vádolni lehet, az a feledhetőség.
A tömény audiovizuális ingeradag már az első képkockától érezhető, kezdve a hosszú, éjszakába nyúló rave partival egy marokkói sivatag kellős közepén, ahol egy elkeseredett édesapa (Sergi Lopez) próbál kisfiával (Bruno Núñez Arjona) rátalálni elveszett lányára. Itt nem egy gyorsra vágott montázsra kell gondolni, mely egyszerű, de annál klisésebb filmes húzással szemlélteti a helyzet kilátástalanságát, hanem egy hosszú percekig elhúzódó jelenetsorra, ahol az elején még mi sem tudjuk, hogy merre is fog majd kifutni a történet.
A rendező először beránt minket a film lüktetően pszichedelikus techno-tripjébe, amitől már-már az az érzés fogott el, hogy nem is ezen a bolygón járunk, hanem a világ egy félreeső pontján, ahol a felszabadulást jelentő örömöket teljes mértékben felváltják a képek és az értelmezhetetlen hanghatások. Az apa küzdelme azonban beárnyékolja mindezt, aki miután itt nem jár sikerrel, odaszegődik egy kisebb társasághoz átutazni a fél sivatagot, hogy egy másik hasonló tematikájú fesztiválon is esélyt adjon a lehetetlennek.
Innentől egy road movie-ba csöppenünk, csak itt elsősorban nem a karakterfejlődésen van a hangsúly, mint a legtöbb hasonló műfajfilm esetében, hanem az ottani háború okozta veszélyekben és a természeti akadályokban rejlik az út kockázata. A történetről ennél többet nem érdemes tudni azoknak, akik még nem látták a filmet, de a Tánc a sivatagban abban igazán kiemelkedő, ahogy műfajok és hangulatok között vált. Mindvégig a bőrünkön érezzük a környezet fenyegetését, de a katarzis mindig a legváratlanabb pillanatban érkezik, mert amellett, hogy a filmnek van egy fő narratívája, képes kisebb kitérőket tenni, legyen szó egy meditatív táncról a sivatagban vagy a már említett nyitójelenetről. A műfaji és hangulatbeli váltások kapcsán fontos megemlíteni a feszültségteremtést is a filmben. Két dramaturgiai fordulópont igazán meghatározó ezen a fronton, bár az előbbi főként drámai hatáskeltésben erős, utóbbi épít inkább a megpattanó idegszálakra. Meg lehet kockáztatni, hogy az a szekvencia az utóbbi évek legidegőrlőbb élménye.
Laxe először lerombol minden reményt a nézőben, aztán megforgatja a kést benne. Teszi mindezt egy olyan filmben, melyben találkozik Alejandro González Iñárritu Bábelje George Miller Mad Maxével és William Friedkin Scorcerjével. Így nem csupán műfajegyveleg a Tánc a sivatagban, hanem filmes inspirációkban sem szűkölködik, de ennek ellenére a sajátos zeneválasztásnak és az éles dramaturgiai váltásoknak köszönhetően egyedi filmélményben lesz részünk. Megérdemelt helyre került a cannes-i zsűri díja, remélhetőleg az Oscar-szezonban is találkozunk még vele.
