A Rokonszenvedés egy jelenetében van egy nagyon találó szövegrész arról, hogy kit hogyan érintenek elődeink nagy, életreszóló traumái (konkrétan a holokausztra, a zsidóüldözésre gondolva) generációkra lebontva: vannak azok, akik átélték és emigrálnak, próbálnak beilleszkedni a társadalomba, aztán a sor legvégén ott vannak azok, akik már csak nagyszülői ágon értesültek a traumákról és szívják a füvet a nagyi padlásán. Az elmúlt hónapok filmtermése két filmet is hozott a témában és – milyen ironikus – míg az egyik pont ezt a füvező generációt helyezi górcső alá, a másik pedig azokról az emberekről szól, akik túléltek és akik próbálják feldolgozni a testi és lelki veszteséget egyaránt.

Jesse Eisenberg és Brady Corbet tehát a trauma spektrumának két végére álltak be alkotókként és meséltek el egy-egy történetet személyes és kollektív drámákról és arról, mit kezdhetünk ezekkel a sérülésekkel.

Akár veled történt, akár egy felmenőddel. Akár maximálisan, a szélsőségesség határait súrolva átérzed, akár bután állsz egy kővel a kezedben annak a háznak a küszöbén, ahol felnőtt a nagymamád.

Eisenberg története felmenőink traumáját, a fájdalom közvetettségét illetően erősen önéletrajzi és személyes ihletésű. A rendező fejében még a kétezres években fogant meg az ötlet, saját nagymamája története ihlette őt, ez az ötlet pedig hol egy színdarabban manifesztálódott (itt Vanessa Redgrave játszotta a főszereplőt, azaz a nagymamát), hol pedig egy rövid történetben, mely egy magazin hasábjain látott napvilágot. Ebben a rövid történetben már elhintette a két főszereplő, Benji és David karakterét, hogy aztán ez a két ötlet végül egy mozifilmben kulminálódjon. Pici történetet mesél el, mely arról beszél, hogy a ma embere hogyan tud viszonyulni ezekhez a tragédiákhoz. Hogyan emlékezzünk? Szükségszerű átélnünk érzelmileg mindazt a borzalmat? Vagy szemlélhetjük, hallgathatjuk a túravezető gondolatait, míg az elsőosztályon utazunk és szendvicset eszünk minden lelkifurdalás nélkül?

Benji és David karaktere azért is izgalmas, mert teljesen eltérő módon reagál a történtekre és reflektál a múltra. Benji mindent teljes hőfokon él át, nem hajlandó elsőosztályon utazni (hiszen a vonat, a vagonokban szállítás kulcsszerepet játszott a borzalmakban) és rendre arra utasítja a túravezetőt, hogy próbáljon meg nagyobb átélést tanúsítani az előadásában, kevésbé a száraz, bemagolt tényekre és évszámokra koncentrálva. Fájdalmát kiteszi a kirakatba, teljesen szüretlenül tárja elénk – hangulatingadozásai folyamatosan informálnak bennünket arról, hogy mit él át, minek örül, mi az, ami nyomasztja őt. Neki a holokauszt emléktúra azt jelenti, hogy megpróbálja átélni fejben a szörnyűségeket, miközben próbálja valahogy megragadni az élet nyújtotta lehetőségeket és ismertségeket. Unokatestvére David viszont nem csak azzal küzd, hogy megpróbálja kordában tartani Benji kiszámíthatatlan időközönként életbe lépő ámokfutását, de saját ki nem mondott, elfojtott szorongásával, OCD-jével is.

Nézőként mi magunk is részt veszünk azon az emléktúrán, amin a szereplők, mi magunk is belekényszerülünk abba a szerepbe, hogy szembesüljünk saját percepciónkkal a történelmet illetően.

Érdekes szituáció, hiszen egy olyan történetről van szó, amely kihasználja az évtizedek által nyújtott távolságot, reflektál a jelen emberének kényelmére.

Ebben a kontextusban pedig igazán izgalmas kérdés az, hogy miként gondolunk a múltra, mihez kezdünk ennek a gondolatával. A film egyik kimagasló, egyben kijózanító és a maga visszafogottságában is elképesztő jelenet az éppen az, amelyben szereplőink egy haláltábort látogatnak meg. Síri csend, letisztultság és őszinteség, ezekkel operál a rendező, miközben szembesíti minket. Azzal, hogy bármennyi idő is telik el, sok helyszínnek, sok épületnek súlya van és jelentéshordozásuk megingathatatlan. Nézőként a szereplőkkel együtt hallgatunk döbbenten és emlékezünk és gyászolunk akkor is, ha történetesen nem volt közünk se közvetve, se közvetlenül egyetlen népirtáshoz sem.

A Rokonszenvedés személyes hangvétele működik, mert átélhető, mert szerény eszközökkel beszél arról, hogy a szenvedésnek, a fájdalomnak milyen formái vannak. És hogy teljesen mindegy, hogy kirakatba teszed, vagy csak elfojtod, hogy átéled mások veszteségét vagy csak egy kő testesíti meg mindazt, amit érzel, valós mind. Valós és validálható, ha megkérdőjelezed a saját magad közönyösebb (de nem teljesen érzelemmentes) viszonyulását a történtekhez és semmiképpen nem elítélendő. Viszont az, hogy fennáll a lehetőség a reflexióra, a párbeszédre saját magunkkal, az mindenképp hasznos.

Brady Corbet filmje ezzel szemben egy teljesen más perspektívából közelíti meg a témát, bár egy ponton mindenképp van egy közös pont a Rokonszenvedéssel: a helyszínek, bizonyos épületek jelentéshordozó ereje és azok kihangsúlyozása. Corbet már nem személyes élményekből merít inspirációt, őt már leginkább az érdekelte A brutalistával, hogy miként lehet, illetve lehet-e egyszerre birtokolni mind a művet, mind pedig a művészt, az alkotót magát. Főhőse, Tóth László szerencsésen túlélte a második világháborút magyar származású zsidó építészként (bár ugye a szerencsés ilyenkor sok esetben teljesen relatív) és Amerikában próbál meg új életet kezdeni, egy milliomos műgyűjtő pedig felfigyel rá és vele tervez megépíttetni egy monumentális épületet.

A Brutalista az amerikai mozi dicső, legepikusabb hagyományaira építkezve mutatja be László elhivatottságát a saját munkája és munkájának aktuális tárgya iránt. László karaktere mindvégig ambivalens marad, nem minden cselekedete és megmozdulása vált ki szimpátiát a befogadóból. Építészet iránti elhivatottsága egy idő után megszállottsággá válik és igazán sosem enged közel magához. Nem beszél az érzéseiről, nem nagyon beszél a múltról, csak a felesége és az építészet az, ami mozgatja. És az, hogy lenyomatot hagyjon a világon. Eisenberg karakterei csak sejtik, hogy milyen borzalmakon mehetett keresztül az ember, Corbet főhőse átélte, de hallgat róla és alkot, alkotásában pedig ott van minden, az egész szégyenteljes múlt.

László a megrendelt építménybe betonozza bele traumáját, ahogyan azt is, hogy milyen erős érzelmi kötelék kötötte őt össze feleségével, amíg távol voltak egymástól.

Ha úgy tetszik, ezzel is összeköti a rendező az elszenvedő generációt a jövendőbeli értelmező, görcsösen együttérző generációval. A nagymama generációját azzal a generációval, akik a nagyi padlásán lógatják a lábukat és szívják a füvet. Az utolsó jelenet (mely már az idősebb Lászlót mutatja egy az ő személyének szánt kiállításon) ezt húzza alá, ezt a téren és időn átívelő összekötést. A múlt és jelen szétszálazhatatlan egymásba fonódását. És igen, akár egy olyan jelenetet is el lehetne képzelni, amelyben David és Benji elmennek a Tóth László-kiállításra egy emléktúra keretén belül és megpróbálják mentálisan átélni mindazt, amit az építész kommunikálni szeretett volna.

Corbet filmje azért is válik különleges filmélménnyé, mert alkotó és alkotás kisajátításának, az amerikai álom grandiózus kirakatiságának mentén beszél a holokausztról. Arról beszél, hogy lehet az egyén szenvedését művészileg átadni az utókornak és arról, hogy mégis milyen jelentéssel bír az adott művészi alkotás.

László műve mementó, történelmi és személyes lenyomat, valamint építészeti műalkotás egyben, ami túlél mindent és közvetve tanúskodik arról a korszakról.

Személyes vallomás és művészi kiteljesedés. Művészi kiteljesedés, amelynek eredményeképpen a végcél felülírja magát az utazást – ahogyan az utolsó mondatokban is halljuk a film egyik szereplőjétől.

Míg tehát Tóth László egy épületbe manifesztálja érzéseit, nem direkt, közvetve, mintegy önterápiás tevékenységként, Benjiék emléktúra keretén belül, hol konkrét személyek sírjánál, hol egy gázkamránál próbálják értelmezni a múltat. Direkt, közvetlen szituáció ez.   Habár mindkét film teljesen más eszközökkel, teljesen más történeti kontextusban jár körbe egy egyazon tőről fakadó témát, az idő kezelése, a generációkon való átívelés különböző módokon végtére is rokonivá avanzsálja őket. Ha úgy tetszik, unokatestvérei lettek egymásnak. Az biztos, hogy mind Eisenberg, mind Corbet alkotása figyelemreméltó elmélkedések emlékezésről és megemlékezésről, saját és mások múltjának feldolgozásáról.