Ahogy egyébként minden remake: azért is igaz ez, mert az eredeti film nélkül egyik sem létezne. Lehet, hogy “csak” az anyagiakat tekintve hálásak általában a készítők, de ez produceri szempontból nem hogy valid érv, de még nyomósabb indok, hogy plusz egy bőrt lehúzzanak egy franchise-ról/filmklasszikusról. Az új, élőszereplős Lilo és Stitch – A csillagkutya esetében kicsit más a helyzet.

Ugyan nem kell aggódnia a Disneynek, hogy anyagilag nagyot bukna vele, de a Mulan, Az oroszlánkirály, vagy épp A kis hableány kiüresedett feldolgozásait követően sikerült valamelyest megőrizni a klasszikus film szellemiségét is. A rendezői székben ülő Dean Fliescher Camp (Marcel, a lábbelis csiga) ismét elmesélte nekünk, hogy Lilo (a rendkívül bájos Maia Kealoha alakításában), akit nővére (Sydney Agudong) nevel, miként találkozott össze a számkivetett Stitch-csel (szinkronja a többek között A Vad Robotot jegyző Chris Sanders, aki már 2002-ben is a karakter hangját kölcsönözte), aki első pillantásra nem úgy tűnik, mint a megtestesült tökéletes barát.

Apróbb változtatások akadnak, de egy-egy mellékkarakter összevonása, háttérbeszorítása, vagy behozása még nem feltétlenül játszik döntő szerepet a kimenetellel kapcsolatban. A vége már kicsit meglepőbb fordulattal rukkolt elő, mely első pillantásra az eredetivel ellentétben az individualizmust ünnepli, de a végső benyomásom inkább az volt, hogy Camp mindenről IS akart mesélni.

Egyrészt meg akarta őrizni az alapmű szellemiségét úgy, hogy Lilo boldog családra lel egy baráttal, másrészt Nanit sem akarta “belekényszeríteni” abba, hogy karrierjét sutba vágja és a gyereknevelésre adja a fejét.

Az igazat megvallva, mindkét befejezés mellett lehet (ellen)érvelni. Az animációs film lezárásának talán jobban megágyazott történet, viszont a feldolgozás behoz olyan, egyébként helytálló szempontokat is, melyekre az eredeti nem tért ki. Feladata lett volna? Nem hiszem. Fals üzenetet közvetített? Kétlem. Itt már csak az a kérdés, hogy a stúdió pénztárcájának teletömésén túl volt-e egyéb értelme annak, hogy elkészült ez a film. Fenntartom továbbra is, hogy ezek a remake-k alapvetően feleslegesek, a technikai vívmányokat inkább új, még korábban nem filmre vitt történetek megvalósításába kellene integrálni, de ha már hozzányúlunk egy Lilo és Stitch-hez például, akkor azt valahogy így tegyük: hol viccesen, hol meghatóan.