Megérkezett a harmadik kaland Pandora világáról, mi pedig ismét belevetettük magunkat a na’vik és emberek véget nem érő harcába a bolygóért. A kritika spoilermentes!

Nem kellett ezúttal sem 12 évet (a Titanic és az első Avatar között eltelt idő), sem pedig 13 évet (az első és a második Avatar-film között eltelt idő) várni arra, hogy új filmmel jelentkezzen a kanadai rendezőóriás, James Cameron. Hiszen alig röpke három év alatt már el is hozta nekünk Jake Sully-ék történetének következő felvonását. De vajon sikerült-e felnőni az elődökhöz? Sikerült-e ismét egy remek folytatást készítenie Cameronnak, és ismét egy emlékezetes gigasikert összehoznia? Az első kettőre már tudjuk a választ, ezekből pedig a harmadikat is meg lehet jósolni, de sajnos nincsenek jó híreink egyikkel kapcsolatban sem…

Előre szólok, ez nem lesz egy hosszú írás a filmről, mivel nem szolgált rá erre. A Tűz és hamu ugyanis nemes egyszerűséggel a legfájóbb kategóriába esik, amibe eshet egy mozi: se nem elég rossz, és se nem elég jó ahhoz, hogy érdemben beszélni lehessen róla. A lehető legsemmilyenebb, legjellegtelenebb blockbuster, ami csak lehet, mindenféle identitás vagy egyediség nélkül.

És mivel ezt az a Cameron hozta össze, aki nemcsak az egyik legelismertebb rendező valaha, de a folytatások királyának is tekintik (a Terminátor 2. – Az ítélet napja, A bolygó neve: Halál és az Avatar: A víz útja is ezt támasztja alá), így egy hatalmas csalódásnak is tekinthető ez a több mint 190 perces monstrum.

De miről is van szó? A sztori pár héttel A víz útját követően indul, amikor Sully-ék továbbra is legidősebb gyermeküket siratják. A gyász időszakát élik, amit ki így, ki úgy próbál meg feldolgozni, miközben a veszély továbbra is ott leselkedik rájuk. Nem csak Quaritch tér vissza, hogy egyszer és mindenkorra leszámoljon Jake-kel (és magával vigye a fiát, Gekkót is), hanem felbukkan a Hamu Népe, a dzsungel helyett egy vulkán tövében élő Mangkwan törzs is Varang, a kegyetlen és vérszomjas sámán vezetésével. Varangék megvetik Eywat és mindenkit, aki az őket eláruló Mindenek Anyját szolgálja, és akik mindenre képesek céljuk elérésének érdekében: még az RDA embereivel való szövetkezésre is.

A Tűz és hamu a tankönyvi mintapéldája annak, hogyan nem szabadna folytatást készíteni. Rengeteg a történetszál, amiből sok sehova se tart vagy felesleges és nincs jól kidolgozva. Az egész film egy nagy önismétlés az előző részekből, csak kevésbé izgalmasan megcsinálva, miközben próbálnak Cameronék téteket és drámát hozni a történetbe, de ezeknél mind megfutamodnak az utolsó pillanatban, és végül a biztonsági játékot választják.

A karakterek többsége is unalmas: az előre nagy hanggal beharangozott fontosabb új szereplő, a gonosz Varang és a Hamu Népe például elég nagy csalódás. Elpazarolt lehetőség lett az övék arra, hogy valami új fenyegetést, és a világ további kitágítását jelentsék. Varang például bizonyos szempontból csak a kínos, túlságosan szexualizált őslakos főgonosz, aki gyorsan ágyba bújik az ellenséggel, mert hát ő is ugyanolyan gonosz, mint ő. A végére pedig alig lesz több, mint díszlet, egy mezei mellékkarakter.

Cameron, Rick Jaffa és Amanda Silver forgatókönyvírói munkája valószínűleg a film legnagyobb hibája, mivel a történetben olyan sok minden történik, hogy senkire sem tudnak kellő figyelmet fordítani. A vágás is elég kapkodó és képes megtörni a film menetét: például az egyik nagy pillanatban a film hirtelen átvált Neytiri túlélésért küzdő harcáról gyermekeinek kalandjára, majd pár másodperc múlva vissza, hogy aztán pillanatok múlva megint egy teljesen más szettingre váltson át megint a film. És ilyen inkonzisztens vágás és történetvezetés nem egyszer történik a játékidő során.

A nagy egészhez pedig továbbra sem kerültünk közelebb. A sztori végig egy helyben toporog, még mindig nem látni, hogy hova és mire akarja ezt az egészet kifuttatni Cameron, hiszen amit látunk, az vagy nem kap elég időt és nem dolgozzák ki kellően, vagy pedig ahogyan már említettem, az első és a második rész elemei köszönnek vissza bennük, összemixelve, kicsit felturbózva (legyen szó elrablásról, tulkunvadászatról vagy a film végi nagy összecsapásról).

Persze lehet itt a látványról beszélni, amely igen, továbbra is lélegzetelállító, és ami miatt nézhető, élvezhető a film. A 3D-s IMAX ismét kitett magáért, elképesztő ahogy kinéz és amilyen hangzása van az egésznek. Simán el lehet veszni még mindig a Pandora nyújtotta gyönyörű és veszélyekkel teli világban. Az a néhány akció pedig, ami van benne, az tényleg oda lett téve, igazi adrenalinbomba minden összecsapás. De ez már ezúttal kevés ahhoz, hogy harmadszorra is letaglózzon, és ne érezzük azt, hogy ezt már többször is láttuk. Ráadásul a váltakozó képkockaszám (sok jelenetben a standard 24 képkocka/másodperc helyett ez a szám 48) itt sokkal jobban kiütközött, és sokszor zavaró is volt, A víz útjánál ilyet nem tapasztaltam anno.

Összességében tehát elmondható, hogy sem megugrani, sem felnőni, de még csak megközelíteni sem sikerült az előző Avatar-filmeket a Tűz és hamunak, amely még a továbbra is pazar látvány és akció ellenére is Cameron egyik leggyengébb és legfelejthetőbb rendezése lett. A több mint háromórás játékidő ugyan a mozi székében egész hamar elrepül, de ugyanez igaz lesz a film nyújtotta élményre is, amire szerintem már egy hónap múlva se nagyon fogunk emlékezni.

Innentől pedig felmerül a kérdés, hogy hova és hogyan tovább? Hiszen míg az első rész 2,9 milliárd dollárt, a második 2,3 milliárd dollárt termelt össze a kasszáknál, addig a negatív visszhang, az erős konkurencia (Zootropolis 2.) és az önismétlés miatt könnyen lehet, hogy a Tűz és hamunak még a 2 milliárd is neccesen lesz meg. Persze ez jelenleg mind csak feltételezés, okosabbak egy-két hét múlva lehetünk majd, de a nézők most könnyen meghatározhatják a még tervben lévő, egyelőre félkész negyedik és ötödik rész sorsát.

Az Avatar: Tűz és hamu (Avatar: Fire and Ash) december 18-tól tekinthető meg a hazai mozikban.