Nick Cave második regényéből, a Bunny Munro halálából a Sky készített sorozat Matt Smith főszereplésével, a végeredmény pedig olyan, mintha sűrítve néznénk a Kaliforgia legszomorúbb jeleneteit. Milyen felnőni egy olyan apa árnyékában, aki legjobb pillanataiban szánalmas, a legrosszabbjaiban pedig közveszélyes?

Nick Cave neve nem elsősorban irodalmi munkássága miatt lehet ismerős, sokkal inkább zenészként, noha esetében nem túlzás arról beszélni, hogy a dalszövegei irodalmi minőséget képviselnek. Írt viszont néhány regényt is, amelyek közül az És meglátá a szamár az Úrnak angyalát, illetve a Bunny Munro halála magyarul is olvasható. Cave irodalma pont olyan, mint amilyen a zenei világa:vad, energikus, sokfelé szétágazik, és bár helyenként felcsillan benne a remény, alapvetően arról szól, hogy szinte lehetetlen megmenteni minket… elsősorban magunktól. A Sky – itthon a SkyShowtime-on nézhető – minisorozatot készített Cave második regényéből, Isabella Eklöf rendező és Pete Jackson forgatókönyvíró pedig szerencsére erőteljes, hű adaptációt készített, ami bizonyos pillanatokban felemel, majd elemi erővel tesz tönkre. 

Bunny Munro (Matt Smith) első ránézésére minden férfi áloméletét éli. Néha dolgozik, olyan szépészeti terméket árul, amelyeket ő is bóvlinak tart, napja nagyobb részét mégis a nők más jellegű kielégítése teszi ki, hiszen szinte minden kliensének felajánlja az extra szolgáltatást. Második ránézésre Bunny Munro viszont egy végtelenül szánnivaló figura, aki nemhogy másokért, magáért sem tud felelősséget vállalni. Erre viszont szüksége lesz, hiszen felesége öngyilkossága után neki kellene gondját viselnie a Bunny Jr. néven emlegetett kisfiának (Rafael Mathé). Mindeközben egy ördög álarcos gyilkos is veszélyezteti az angol partvidéket, a menekülés így egyre szorongatóbbá válik.  

A sorozat úgy indul, mintha a Kaliforgia brit változatát néznék, ám itt sokkal hamarabb jön a szembesülés: ez az életmód már nem tartható fenn. A feleség és anya, Libby (Sarah Greene) halála, és az, hogy a férfi életmódjának kimondatlanul is köze volt a nő mentális állapotához és végzetes döntéséhez, minden fontos karaktert kimozdít a komfortzónájából. Az első három epizód ezzel együtt finoman tartja az egyensúlyt: egyszerre jelenik meg Bunny és fiának szeretetteljes kapcsolata, közben azonban végtelenül szomorú, hogy egy olyan figurát követünk, akivel szinte lehetetlen együttérezni. Ez a sorozat ezért is különleges a hasonló témákat feldolgozó szériák sorában: nem próbálja meg igazán közel hozni a főszereplő nézőpontját, hanem eleve reflexív szerepbe helyezi a nézőt, és arra kényszeríti, hogy ismerje fel ennek a figurának a korlátait. 

A forgatókönyv remekül tapint rá arra a pillanatra, amikor ez a figura egyik pillanatról a másikra válik szánalmassá. Rövid ideig még látjuk a don juani archetípust, ám nem sokkal később már sokkal inkább azt figyeljük, hogy ennek a karakternek az értékei mennyire nem kompatibilisek a kortárs világgal. A sorozatban egyszerre születik meg az az ítélet a néző fejében, és látjuk, hogy a finom nyúlsármra már csak nevetni tudnak a Bunny korabeli nők, és az marad az egyetlen reménye, hogy olyasvalaki áll vele szóba, akivel ő sem kezdeményezne. A Bunny Munro halála nem köntörfalaz, semmilyen romantikát nem táplál a címszereplő figurája iránt, hanem azt mutatja be, hogy a látványos külsőségek mellett az ilyen típusú emberek egy dologhoz értenek; ahhoz, hogy kihasználják, és bántsák a környezetüket. 

Nem nehéz tehát rájönni, hogy Bunnyt egyetlen fenyegetés üldözi: saját maga. Nem véletlen, hogy bár megszökhetne a fejében élő fenyegetés elől, mintha valami mégis a veszély gócpontjába húzna. Azonban az alkotók a főszereplőt sem démonizálják, nagyon fontos lesz az az epizód, amikor ellátogatunk Bunny édesapjához, ugyanis ezáltal már transzgenerációs keretben értelmeződik a történet, látjuk, hogy Matt Smith karaktere sem magától lett olyan, amilyen, és így felmerül az a kérdés is, hogy miként lehet megtörni ezt a kört, és mint azt később kifejtjük, a sorozat erre radikális választ ad. 

A történet egy része, sőt tulajdonképpen a teljes utolsó epizód a férfi fejében játszódik, ahol az ördögi alterego mellett a halott feleség is jelentős szerephez jut. Az ördöggel szemben ő az angyal, a jobb élet lehetősége, aki időről időre rossz lelkiismeretként tér vissza, még akkor is, ha némi kritikai éllel meg lehet jegyezni, hogy ezek a fantáziaelemek nem mindig működnek igazán jól, vagyis sokszor nem sikerül őket tökéletesen egy platformra hozni a sorozatbéli realitásban játszódó jelenetekkel. Ami viszont biztos, hogy Matt Smith kivételesen tehetséges színész, akinek sokkal több olyan szerepet kellene kapnia, ahol ezt meg is tudja mutatni, itt a figura minden mozdulatát olyan lezser szomorúsággal tölti meg, ami miatt lehetetlen feledni ezt az alakítást. 

Mindezekkel együtt ez a sorozat mégsem csak a sötétségre alapoz. Az apa-fiú kapcsolat, illetve Bunny Jr. találkozása egy vele kedves családdal képes egy pillanatra felvillantani a szeretetet, és ráerősítve a transzgenerációs keretre azt, hogy olyan nincs, hogy egy gyermek önmagában rossz, valahol mindig a környezetben kell keresnünk a hibát. A készítők – nyilván az alapmű által megtámogatva – nem félnek a lezárásnál minden szálat elvarrni. A fentiekből és a sorozat egészéből logikusan következik, hogy az ördögi kör csak akkor törhető meg, ha az apa kikerül a képletből. És ez nem történhet máshogy, csak Bunny Munróhoz méltó módon, nem véletlenül katartikus, de közben letaglózóan szomorú a sorozat befejezése. 

Nagy kár lenne, ha a Bunny Munro halála eltűnne a streaming süllyesztőjében. Hiába készül hétről hétre egyre több tartalom, pont ezeket a gyöngyszemeket nem szabad figyelmen kívül hagynunk. Aki bármilyen szempontból személyesen kapcsolódik a sorozathoz, garantáltan nem ússza meg könnyek nélkül.