Jennifer Lawrence elementáris erővel, testtel és lélekkel uralja a vásznat Lynne Ramsay új filmjében, ami a szülés utáni depresszió témáját szélsőséges, hangos, szenvedélyes eszközökkel, képekkel, zenékkel dolgozza fel. A Dögölj meg, szerelmem nem tökéletes film, de olyan, ami napokkal a vetítés után sem hagy minket nyugodni.
Amikor két ember szerelméből létrejön egy gyerek, az kétségtelenül csodálatos dolog. Egy új élet, új lehetőség, annak a szimbóluma, hogy át tudunk menteni magunkból valami tisztát a következő generáció számára. Ez azonban csak az érem egyik oldala. A másikon ott vannak az átvirrasztott éjszakák, a lemondott programok, a potenciális válságba kerülő párkapcsolat, meg egyáltalán az, hogy valakinek egy teljesen új helyzetben kell válaszolnia az örök kérdésre: így, az új helyzetben ki vagyok én?
Ez utóbbiról azonban nem szeretünk beszélni, mert nem fér bele abba a képbe, amit az anyákkal szemben állítottunk fel, és amibe szintúgy nem passzol, hogy néha sebezhetőek, indulatosak vagy akár egyenesen önzőek legyenek. Ha mindehhez hozzávesszük, hogy az a Lynne Ramsay dolgozta fel ezt a témát, aki a Beszélnünk kell Kevinről képében minden idők egyik legnyomasztóbb filmjét rendezte meg, már biztosak lehettünk abban, hogy nem könnyed matiné vár ránk; és valóban nem, bár azt elöljáróban hozzá kell tennem, hogy sokkal szórakoztatóbb ez a mozi, mint azt előzetesen gondoltuk.
A sztori szerint Grace (Jennifer Lawrence) és Jackson (Robert Pattinson) fiatal házasok, akik első gyerekük születése miatt a férfi családjának vidéki házába költöznek. Minden idillinek tűnik: szép környezet, idő arra, hogy Grace végre újra írjon, és persze a gyermek is makk egészséges. Ám a nő fokozatosan veszti el a kapcsolatát a realitással, mígnem már egyre nagyobb veszélyt jelent magára és környezetére is. A kérdés innentől annyi, hogy van-e innen visszaút.
Lynne Ramsay az első jeleneteketől fogva nem árul zsákbamacskát: a Dögölj meg, szerelmem nem lassan hömpölygő film, hanem olyan, ami dobál minket egyik jelentből a másikba. És ez nem mindig pozitív, főleg, mert a rendező helyenként indokolatlanul engedte el a gyeplőt. A finom jelzések, a sejtetés helyett olyan pillanatokat kapunk például, mint amikor Jennifer Lawrence karaktere az egyik kezében egy kést szorongat, a másikkal sikertelenül próbál maszturbálni. Ezt követően viszont remek jeleneteket következnek, amelyekben a pár próbál szépen lassan beilleszkedni, megismerjük a furcsa családtagokat (Nick Nolte, Sisy Spacek), és szembesülünk azzal, hogy ez a film helyenként nagyon vicces. És ha valamire, erre nem számítottam Lynne Ramsay-től, de nagyon jól áll a műnek, hogy helyenként képes rámutatni a tragikum mellett az abszurditásra is. Ilyenkor mi is ott vagyunk Nick Nolte és Jennifer Lawrence mellett, akik csak pantomimezve tudják érzékeltetni, hogy mindenki megőrült körülöttük.
Az ingadozó minőség végig jellemző a filmre, amit nézni ennélfogva igencsak sajátos élmény. Az első nagyjából negyven percben engem teljesen ledobott magáról, majd szépen lassan vissza tudtam kapcsolódni, és azt gondolom, ha egy jelenettel hamarabb ér véget, a lezárásra kifejezetten szép lett volna. De az ilyen filmek arra is jók, hogy közben folyamatosan kérdéseket tegyünk fel magunknak, és vizsgáljuk, mi mért és hogyan hat ránk.
Egy valamit viszont még azokban a pillanatokban is tudtam tisztelni a filmben, amikor nem minden tetszett benne: ritkán látni ennyire kompromisszummentes alkotói hozzáállást. A rendezőt érezhetően nem zavarja, hogy nem mindenki tud majd menni ezzel az utazással, mert meg van róla győződve, hogy az anyaság valódi drámájáról csak így lehet beszélni, az ábrázolási klisék megkérdőjelezésével.
Ennek köszönhető például az is, hogy narratív szál gyakorlatilag nincs a filmben. Persze időben eljutunk valahonnan valahova, de a forgatókönyv nem áltat minket azzal a hamis meggyőződéssel, hogy láthatjuk ennek a történetnek az elejét és a végét. Egy szemelvényt látunk, könnyen lehet, hogy korábban is volt már ilyen időszak a nő életében, abban pedig szinte biztosak lehetünk, hogy lesz még. Az egyes jeleneteket szinte lehetetlen elhelyezni az időrendben, és vannak a nagy egész szempontjából redundáns mellékszálak (például a megtestesült kísértés LaKeith Steinfeld alakításával). Míg a sok szempontból hasonló tematikájú anyám!-ban Jennifer Lawrence karaktere meg akarta védeni az otthonát, most Grace célja épp az ellenkező: pusztoljon minden, hátha akkor legalább néhányan észreveszik, mi van vele. Nagy szerepe van emellett a hangkulisszának: a légy zümmögése, a kutya ugatása mind azt erősítik, hogy a nő valóban ne hallja a saját gondolatait, ne láthasson tisztán.
Az pedig talán már az eddigiek alapján is egyértelmű volt, hogy a színészi alakításoknak óriási jelentősége volt ebben a filmben, és e téren nem is panaszkodhatunk. Robert Pattinson a karakteréhez hasonlóan háttérbe szorul, de azért néhány jelenetben fel tudja venni a versenyt Jennifer Lawrence tényleg páratlan erejével. Persze a korábban említett Aronofsky-mű óta tudjuk, hogy az Oscar-díjas színésznő képes erre, de most talán még színesebben, még brutálisabban oldotta meg a feladatot. És ami talán ennél is nagyobb színészi teljesítmény: úgy tud végig hisztérikus lenni, hogy egy pillanatra sem érezzük, hogy amit mutat, az már sok, nem hiteles.
Minden erénye elismerése mellett azonban van egy komoly kérdésem a filmmel kapcsolatban: nem vagyok benne biztos, hogy végül azt a hatást éri el, amit szeretne. Értem a felmutatott középső ujjat, de azzal, hogy a forgatókönyv ennyire nem ad árnyalatokat Grace küzdelmének, a néző érezheti úgy, hogy a nő önzésével sodorja veszélybe a gyerekét, miközben a cél nyilván nem ez lett volna. Az igazi empátia felébresztéséhez ennél több árnyalatra lett volna szükség, így inkább csak az arcunk sajog az érkező pofonoktól. Ezzel az elvárásommal viszont küzdöttem is, főként azon jelenetet követően, amikor Lawrence karaktere egy bulin beszélget felszínesen egy másik nővel: tetten érve éreztem magam, mert mintha nézőként mi is ezt a konyhapszichologizálást várnánk el igazán karakteres állítások helyett.
Minden kérdéssel, felvetéssel együtt a végkicsengés gyönyörűen enigmatikus: Grace megpróbálja beleerőltetni magát abba a keretrendszerbe, amit még normálisnak fogad el a társadalom, és képes is lesz erre, az asztalra tudja tenni a házi tortát és a virágcsokrot, de abban a pillanatban ki is lép az ajtón, jelezve, hogy az a nő, aki ezeket odahelyezte, valójában nem ő. Így amikor megjelenik a stáblista, nem tudhatjuk, hogy mi vár ránk a felgyújtott erdő után.
A filmet a II. Budapest International Film Festivalon láttuk, a tervezett mozibemutató dátuma február 12.
