Batman: Knightfall

Amikor a denevér mítosza szertefoszlott – Batman: Knightfall Part 1


Vannak képregénypanelek, amelyek mélyen beleégnek a popkulturális emlékezetbe, és ezek közül is az egyik leginkább emblematikus minden bizonnyal az a kép, amikor Bane a feje fölé emeli a kimerült Denevérembert, majd egyetlen mozdulattal elroppantja a gerincét. Máig emlékszem, mennyire letaglózott, amikor gyerekként először láttam ezt a jelenetet egy magazinban – szokatlan, szinte elképzelhetetlen volt, hogy egy idealizált hős ennyire sebezhető legyen.

A kilencvenes évek ikonikus DC-crossoverének animációs adaptációja régóta váratott magára, a stúdió most azonban nekigyürkőzött, hogy egy trilógia keretében vigye vászonra a Sötét Lovag bukását. A Batman: Knightfall Part 1: Knightfall egy meglepően nyers alkotás, amely bár jól ragadja meg a karakterek pszichológiáját, a több mint száz füzetet felölelő eredeti saga epizodikus jellegéből fakadó egyenetlenségeket nem képes teljesen levetkőzni.

A történet alapfelvetése egészen a kilencvenes évek elejére nyúlik vissza, amikor a DC-nél felismerték, hogy itt az ideje megmutatni a sokáig tökéletesnek hitt bálványok – mint a szintén ekkoriban elhalálozó Superman – esendőségét. Itt lép be a képbe Bane, aki egy hírhedt börtönben született és nevelkedett, majd az ottani körülmények között tornázta magát szellemi és fizikai szempontból is emberfeletti szintre. Szabadulása után azonnal a gothami alvilág fejévé akar válni, ám ehhez pontosan tudja, hogy először magát a várost szimbolizáló Batmant kell elpusztítania.

Bár a Knightfall trilógiaként valósul meg, a Jeremy Adams által írt nyitány vállalása így sem csekély. A cselekménynek nem csupán a gerinctöréshez vezető vesszőfutást kell felépítenie, de meg kell alapoznia Bane (Michael Mando), a hasadt elméjű Azrael (Pablo Schreiber), valamint az új Robin, Tim Drake (Jack Giffin) bemutatkozását is. A film szerencsére kiválóan érzékeli, hol kell megkurtítania a képregényes alapanyagot, és bátran nyesi le a felesleges vadhajtásokat, hogy a fókuszt mindvégig Bruce Wayne mentális és fizikai leépülésén tarthassa.

Éppen ez a megközelítés adja számomra a film legnagyobb erényét. Az adaptáció remekül érzékelteti, hogy Bane győzelme nem a nyers fizikai erőben rejlik (noha a venom droggal felturbózott izomkolosszus megjelenése elképesztően fenyegető), hanem a taktikai zsenijében, amellyel módszeresen, belülről őrli fel ellenfelét. Azzal, hogy az Arkham Elmegyógyintézet foglyainak – köztük az Őrült Kalaposnak vagy a sorozatgyilkos Zsasznak – szabadon engedésével egy végeláthatatlan hajszába kényszeríti Gotham védelmezőjét,

Már a képregénynek is az egyik legkülönlegesebb aspektusa volt az a folyamat, ahogy a legyőzhetetlenség illúziója lassan, de biztosan szertefoszlik a Sötét Lovag körül. Rendkívül egyedi – és egyben felkavaró – élmény látni, ahogy a hős egyre nehezebben állja a sarat, és a kimerültségtől már a kisstílűbb ellenfelekkel is alig bír el, mielőtt Bane egyáltalán először szembeszállna vele. Már csak azért is figyelmet érdemel a Knightfall, mert ritkán ábrázolják ennyire elesettnek, végletesen kiszolgáltatottnak Gotham védelmezőjét.

A karakter hangját adó Anson Mount remekül érzékelteti ezt az elhatalmasodó kimerültséget. Játéka mentes a túlzásoktól; Batmanje még mindig határozottan osztja a parancsokat, de a hangszínében már tetten érhető az elkerülhetetlen összeomlás. Michael Mando Bane-ként szintén telitalálat, mindvégig egy kimért, nyugodt stratéga képét festi le, aki szellemi kihívást is jelent a detektív számára.

A vizualitás terén a DC animációs részlege ezúttal valóban kitett magáért. A karakterdizájnok – például Batman szinte önálló életet élő köpenyével vagy az irreálisan túlméretezett Bane-nel – hűen idézik a kilencvenes évek rajzolóinak, főként a néhai Norm Breyfogle-nek és Kelley Jonesnak az örökségét. A küzdelmeknek súlya van, az ütések érezhetően fájnak, ami elengedhetetlen egy olyan történetben, ahol a főhős testének amortizálása adja a narratíva gerincét. Ráadásul a film a megszokottnál is durvább, sőt helyenként kifejezetten véres és brutális, amire nem számítottam előzetesen.

Ugyanakkor a Knightfall nem mentes a hibáktól sem. Említettem már, hogy szükségszerűen kurtítottak a forrásanyagon, ám a nyolcvanperces játékidő miatt az alkotók kénytelenek voltak jelentősebb szálakat is csak vázlatosan felskiccelni. Míg Bane eredettörténetét a Santa Prisca-i börtönévekkel kellő alapossággal ábrázolják, addig a később kulcsszerepet játszó, skizofréniával és vallási fanatizmussal küzdő Azrael motivációi a levegőben lógnak: a forgatókönyv egyszerűen nem ad elég teret ahhoz, hogy a karakter belső küzdelme átélhetővé váljon.

A fő probléma azonban magából az adaptáció természetéből fakad. Mivel a sztori szigorúan tartja magát a több alkotó által írt, terjedelmes képregényfolyam alapjaihoz, a cselekmény egy idő után óhatatlanul önismétlővé válik. Az “újabb gonosztevő bukkan fel, Batman pedig fáradtan is legyőzi” formula egy hosszabb sorozatban működőképes, de egy másfél órás film gerinceként egy boss-rush videojáték érzetét keltheti. A fókuszálás hiánya miatt a cselekmény néhol inkább emlékeztet egy összefoglaló montázsra, mintsem egy saját lábán megálló filmélményre, így a komolyabb tematikai ziccerek (például a börtönben született Bane és az árvaságba kényszerített Bruce párhuzamai) nagyrészt kihasználatlanul maradnak.

Mindent egybevetve az az igazság, hogy a hibái dacára is piszkosul élveztem a Batman: Knightfall nyitányát. Egy stílusos és a képregények szellemiségéhez hű adaptációt kaptunk, amely az utóbbi évek hullámzó animációs felhozatala után felüdülést jelenthet a rajongóknak, a Denevérember kedvelői számára pedig igazi aranybánya. Az alapköveket szépen letették, most már csak az a kérdés, vajon a folytatásokban az alkotók mernek-e egy kicsit bátrabban eltérni a panelektől, hogy a kendőzetlen akciójelenetek mellett egy koherensebb drámát is elhozzanak Gothambe.


SZERETNÉL ÉRTESÜLNI A
LEGÚJABB CIKKEINKRŐL?

Subscribe
Notify of
guest
0 Comments
Oldest
Newest Most Voted