Bármilyen furcsán hangzik, lehet megfontoltan és megalapozott módon is döntést hozni egy kegyelmi ügyben. Létezik az a szcenárió, amikor a köztársasági elnök autonóm módon, a saját értékei mentén vizsgálja meg egy törvénytervezet vagy egy kegyelmi döntés részleteit. Paolo Sorrentino új filmjében Mariano De Santisnak (Toni Servillo) kijutott mindkettőből a mandátuma lejárása előtt nem sokkal: egyrészt alá kellene írnia az eutanázia legalizálásáról szóló törvényt, másrészt döntenie kell abban is, hogy két gyilkosságért elítélt közül melyiknek adjon elnöki kegyelmet.
A történet politikai szála azonban csupán a legfelső réteg, mely első pillantásra elfedi a főszereplő személyes drámáját. A “Vasbetonnak” becézett De Santis ugyanis nem csak politikai elveihez ragaszkodik rendületlenül, hanem az emlékeihez. Felesége elvesztését képtelen feldolgozni, nem tud továbblépni, és ez kihatással van a közszereplőként betöltött szerepére is.
A kegyelem nem egy politikai intrikának a látlelete, hanem egy meggyötört, idős ember megváltástörténete. Sorrentino már A nagy szépségben, Az ifjúságban, vagy Az ifjú pápában is megmutatta, hogy képes olyan figurákat emberközelivé varázsolni, akik társadalmi-kulturális pozíciójuknál fogva merőben más körökben mozognak a hétköznapi emberhez képest. Pedig éri őket is veszteség, vannak dolgok, amikhez makacsul ragaszkodnak, lehetnek vágyaik, sérelmeik, értékeik, egyszóval nem olyan sok mindenben különböznek tőlünk. A felelősség és a hatalom mértéke már nyilván más kérdés, de pont ezen keresztül rendel a film igazán jelentős tétet a történethez.
Sorrentino nem kíván megcáfolhatatlan válaszokat adni a filmjével annak ellenére, hogy a lezárás nem sok kérdést hagy a levegőben. A karakter közéleti és magánéleti döntéseinek összehangolásával viszont sikerült árnyalnia az elnöki döntések mögött húzódó hosszas dilemma miértjét. De Santis karaktere politikusként mesébe illő, magánemberként pedig hétköznapi és esendő, aki az eutanázia definícióját és morális helyi értékét a saját tapasztalataiból és a két elítélt gyilkos motivációjából próbálja levezetni. Alapvetően a jognak pont az a célja, hogy egyértelmű és objektív válaszokkal szolgáljon, de A kegyelem rávilágít arra, hogy a személyes érintettség és tapasztalás egyáltalán nem vonható ki az egyenletből.
Az a legüdítőbb az egész filmben, hogy még egy megkeseredett öregúr is képes lehet a változásra. El is hangzik a vége felé, hogy egy bizonyos kor felett már az idősekre hárul az a feladat, hogy a fiataloktól tanuljanak. Ez persze önmagában, kontextusából kiragadva kissé demagógnak hangzik, de De Santis története bizonyítja, hogy ez nem a fiatal generáció piedesztálra emeléséről, hanem az idősek bölcsességéről és alázatáról szól. Sorrentino mindezt természetesen sajátosan ironikus humorával meséli el, kiemelve azt, hogy a közért tett intézkedései nem feltétlenül tükrözik személyes meggyőződését.
Akik kedvelik a rendező stílusát, ezúttal sem fognak csalódni. Videoklipszerű, már-már mágikus realista jelenetek, kitartott snittek, és frappáns párbeszédek jellemzik a film egészét, melyet a rendező kabalaszínészének, Toni Servillo megindító alakítása koronáz meg. Elfogadnánk mi is egy hasonló államfőt.
