Idén 25 éves az egyik kedvenc regényem adaptációja, másrészt anno emiatt vált Christian Bale a kedvenc színészemmé, úgyhogy ideje újra hozzányúlni az Amerikai pszichóhoz.

Aki nem ismerné a sztorit, Patrick Bateman a főszereplő, egy 27 éves aranyfiú, akinek mindene megvan. Mégsem boldog, érzelmei kvázi nincsenek, ugyanis pszichopata gyilkos. Főként az tölti el elégedettséggel és adrenalinnal, ha gyilkol. Főleg nőket és hajléktalanokat. A film előtt térjünk ki a regényre. Bret Easton Ellis műve annak idején óriási botrányt kavart, megjegyzem okkal. Női jogi szervezetek mentek neki, rengeteg savat kapott, de a negatív reklám is reklám, és a 90-es évek egyik legnagyobb bestsellere lett. Ellis zseniálisan ábrázolja a kiüresedett, dekadens felső tízezer mindennapjait, a felszínességre, látszatra épülő társadalmat, a márkák, brandek bűvöletében élő világot.

Nagyon terjengős tud lenni, olyan részletekbe enged betekintést, amikre nem is vagyunk kíváncsiak, kezdve a sokadik márkás öltönnyel, a nyakkendőcsipesz viselésének szabályain át a többoldalas zenei albumelemzésekig. Az aprólékosság azonban kiterjed a gyilkosságokra is. Olykor a rosszullét kerülgetett, olyan bizarr és kegyetlen méreteket ölt Ellis erőszakorgiája. Az egyik oldalon még áldozata lefűrészelt karjáról, leharapott ajkáról és leszakadt állkapcsáról ábrándozik, a következőben pedig az ásványvíz fogyasztási szokásait taglalja. Parádés, ahogy Ellis játszik ezekkel a dolgokkal.

A film kicsit más tészta. 2000-ben jelent meg, és különösen pikánssá teszi, hogy egy nő, Mary Harron rendezte. Sikerült átemelni a könyv hangulatát, a szánalmas képmutató sznobizmus érzését, egymás semmibevételét, azt a végtelen önzést, ami jellemzi ezt a társadalmi réteget. Néhány jelenet kultikussá vált, gondolok itt a reggeli rutinmonológra, de ott a névjegykártyás szegmens, ami a lehető legjobban, nevetségesen groteszk formában adja vissza ennek a pszichopata állatnak a lelkivilágát.

Innentől SPOILEREK következnek, csak saját felelősségre olvass tovább!

A legnagyobb kérdőjel a könyvben és a filmben is a befejezés. Az írott verzió még annyira sem ad kapaszkodót, de a film is többféleképp értelmezhető. Két lehetőség van, Bateman vagy csak képzelte a dolgokat, vagy ténylegesen elkövette a gyilkosságokat. Egyébként maga Ellis is leírta a Holdpark című könyvében, hogy ő maga sem állítja pontosan, hogy megtörténtek a kegyetlenségek, nincs konkrét válasz. A film igyekszik a képzelgős teória felé húzni, elvégre mit is látunk? Jane, a titkárnő megtalálja a füzetet a rajzokkal, amik a gyilkosságokat szimbolizálják. Aztán ott vagyunk a zárásnál a bárban, ahol az ügyvéd elmondja, hogy Paul Allent nem ölhette meg Bateman, ugyanis Londonban vele vacsorázott kétszer is. Az olyan elemekről nem beszélve, hogy a postás nem látja meg a hullazsákot, ami vércsíkot húz, Christie ordítását nem hallja meg senki, amikor menekül és így tovább. Ezek a fő érvek a képzelgés mellett.

A másik oldal kicsit szimbolikusabb. Persze ott a hullazsák és az ordibáló örömlány, de a portás nemtörődömsége betudható a fásult és beleszarós kispolgári attitűdjének. A másik esetben pedig simán lehet, hogy az emeleten nem lakott senki. Erre okkal lehet mondani, hogy akkor is csak képzelte, ezért nem volt semmi a lakásban, de szerintem ez nem ilyen egyszerű. Az ingatlanos nő próbára teszi Batemant, aki megbukik, és nem érti mi történt. A nő pedig figyelmezteti, hogy ne is érdekelje, inkább menjen.

Ugyanez, bár merészebb köntösben rásüthető az utcai lövöldözésre. Nyilván ezt senki nem úszná meg, mégis a hatalom egyfajta sötét formája és kritikája ez, azaz elkövethetsz bármit, akkor is megúszod, mert oda születtél és az vagy, aki. Makulátlan, tökéletes, hibátlan ember. Épp ezért nem találhat rajtad fogást a rendszer. Ez egy lazább, szabadabb értelmezésű teória, de pont a mélysége és nem utolsósorban aktualitása miatt van létjogosultsága, értelme.

Térjünk vissza az utolsó jelenetre. Bateman odamegy beszélni az ügyvéddel és vallomást tesz. Az ügyvéd poénra veszi, aztán miután kicsit elfajul a dolog, mondja, hogy ez már nem vicces. Plusz ugyebár Paul Allennel vacsizott Londonban, szóval nem ölhette meg. De! Ahogy említettem az Amerikai pszichó remekül bemutatja a felszínességet, nemtörődömséget. Olyannyira mindenki magával van elfoglalva, hogy gyakran fel sem tűnik, hogy az emberek összekeverik egymást, netán másnak adják ki magukat. Az ügyvéd is így jár, nem ismeri meg Batemant és Davisnek hívja. Hogy lehet egy olyan ember szavára adni, aki egy állítólagos barátját sem ismeri meg. Kvázi simán lehet, hogy az ügyvéd nem Paul Allennel vacsorázott Londonban, hanem tök más személlyel, csak őt is összekeverte.

Ettől válik rohadt ijesztővé az összkép. El lehet tűnni nyomtalanul, ahogy Alennel történt, ahogy Bateman beleolvad a közönyös, felsőbbrendűségét hirdető, már-már hozzá hasonlóan szocio- és pszichopata közegbe, akiktől csak annyi különbözteti meg, hogy ő ténylegesen is gyilkolt. Vagy annyi se.

A szöveget egy korábbi videóm alapján frissítettem fel.