Sofia Carson főszereplésével érkezett meg a Netflix új filmje, és szerencsére Az oxfordi évem valamivel mélyebb, mint a szokásos romantikus produkciók.
A streamingszolgáltó időről időre kiszolgálja a romantikus filmek kedvelőinek igényeit, ezek a főleg (de nem kizárólag) a női közönségre optimalizált művek pedig viszonylag egyszerű recept alapján készülnek: az ellentétek mindig vonzzák egymást, és továbbra is hihetünk az igaz szerelemben, és persze abban, hogy végül minden jóra fordul.
A mostani film két szempontból is túlmutat a megszokott sémákon: egyrészt a Vajon létezik szerelem első látásra? című korábbi alkotás nyomán ebben a műben is megjelenik a brit-amerikai kulturális ellentét, másrészt – bár spoilerek nélkül nehéz erről beszélni – a történetben egy váratlan esemény akadályozza meg a szerelem beteljesülését.
A történet szerint Anna (Sofia Carson) egy amerikai lány, akinek az irodalmi és kulturális érdeklődése nem is vezethetne máshova, mint Oxfordba. És bár egy karizmatikus professzor miatt választja a patinás egyetemet, mivel őt időközben kinevezik dékánnak, óráját egy fiatal doktorandusz, Jamie (Corey Mylchreest) veszi át. Anna és Jamie között hamar vonzalom szövődik, amit először félelmük, később pedig az említett körülmény miatt nem teljesedhet be. Az azonban biztos, hogy nyomot hagynak egymás életében.
Aki egy realista drámára számít, ne ezt a filmet válassza. Azért is vázoltam fel a cikk elején a kontextust, s azt, hogy a Netflix hogyan dolgozza fel általában az ehhez hasonló történetüket, hogy érezzük, ennek a filmnek nem az a célja, hogy valós üzenetet fogalmazzon meg a kapcsolatok mibenlétéről. Ez a felszínen egy idilli világ, amiben csak az ódon egyetemi város patinás épületeit látjuk, finom fish and chipset és sört fogyasztunk, és a konfliktusok is csak félreértésből fakadhatnak.
Viszont épp azzal emelkedik ki Az oxfordi évem az ismertetett trendből, hogy a történet második fele konfrontálja a valósággal ezt az álomvilágot. Iain Morris munkája bemutatja, hogy a romantikus filmeknek bizony nem mindig az a vége, hogy nagy boldogságban, egymás oldalán lovagolunk el a naplementébe. A Julia Whelan regényéből készült film ezt ráadásul hitelesen tudja átadni: a történet egy ideig félrevezeti a nézőt, azt gondoljuk, hogy esetleg egy megcsalás állhat majd a karakterek közé, de épp az az érdekes, hogy még ha egyik fél sem követ el végzetes hibát, akkor sem mindig happy end a zárszó.
Épp ezért kell megfogadnunk Jamie tanácsát, hogy az életből addig kell kivennünk a legtöbbet, amíg van rá lehetőségünk. Néha egyszerűen az élet szól közbe, a külső körülmények alakulnak rosszul. Persze messze nem ez az első film, ami erről szól, de önmagában az is dicséretet érdemel, hogy az alkotók nem elégedtek meg azzal, hogy a romantikus klisék segítségével a felszínt kapargatják.
És az is tény, hogy működik a kémia a két főszereplő között. A mű igen nagyvonalúan átugorja azt a tényt, hogy Jamie és Anna tanár-diák kapcsolatban találkoznak először, de ha ezt leszámítjuk, tény, hogy nemcsak a fizikai vonzalmat hisszük el nekik, hanem azt is, hogy szellemi, lelki síkon meglátnak valamit a másikban. Romantikus filmek esetében nem ritka, hogy irodalmi idézetekkel próbálnak mélységet és éteri hangulatot, de ennek a mozinak valahogy még ez is jól áll, Iain Morris ezt sem csinálja tolakodóan, a viktoriánus költemények illenek a történetbe.
És persze egy Oxfordban játszódó filmnek a vizualitással sem kell sokat bajlódnia, a borongós idő, a patinás épületek és a jellegzetesen angol hozzáállás sokat ad a filmhez, megteremti azt a meghitt, barátságos hangulatot, amire szükség van egy ilyen történetben.
Az oxfordi év a jobb netflixes romantikus filmek közé tartozik, így bátran ajánlható azoknak is, akik egyébként nem nagy kedvelői ennek a zsánernek. Okosabb és mélyebb film, mint elsőre mutatja magát, ráadásul a két főszereplőt is könnyű megkedvelni.
