Kedvenc mocskos szájú koboldunk visszatért, és hozta a tőle elvárt szintet.

Lopakodós (stealth) játékokkal egyáltalán nem vagyunk eleresztve, így ha érkezik egy-egy új cím ebben a műfajban, kifejezetten nagy lelkesedéssel vetem bele magam. Így van/volt ez a Styx-franchise-zal is, amely idén már a 12. évfordulóját ünnepli (ha viszont minden apró kikacsintást ideveszünk, akkor a 13-at, hiszen kis zöld, lopkodós koboldunk 2013-ban tűnt fel először az Of Orcs and Men című játékban mellékkarakterként). Habár a sorban harmadik, Blades of Greed alcímre keresztelt rész sem fogja megváltani a világot, nyugodt szívvel elmondható, hogy Styx olyan tisztes minőséget szállít részről részre, amit álmunkban sem gondoltunk volna.

Koboldkrónikák

A 2014-ben megjelent Styx: Master of Shadows az előbb említett Of Orcs and Men előzményeként robbant be a köztudatba, megtéve a címszereplőt főhősnek. Akinek kimaradt volna ez a kis gyöngyszem a francia Cyanide fejlesztőcsapattól (nekik köszönhetjük többek között a Blood Bowl franchise-t is), annak elég annyit tudnia, hogy egy fantasyvilágban próbál Styx, a kleptomán kobold életben maradni – meg persze megtömni a zsebét sok-sok csillogó arannyal és kvarckristállyal. A három évvel később érkező Shards of Darkness című folytatás ezt a vonalat vitte tovább (néhol több, néhol kevesebb sikerrel; gondoljunk csak a nem túl fényesen sikerült kooperatív módra). A most debütáló harmadik rész pedig szintén ebbe a sorba áll be, továbbszőve Styx (előzmény)történetét.

A sztori pontosan ott folytatódik, ahol a 2017-es részben egy csapásra véget ért: Styx, ha éppen nem az egyik „bajtársával”, Djarakkal, akkor egy hatalmas kvarcgólemmel hadakozik egy lopott léghajón. Ennek a vége persze az lesz, hogy annak rendje és módja szerint lezuhannak. A The Wallra keresztelt határ menti negyedben aztán új csapattagokat verbuvál össze a folyamatosan káromkodó kobold, emellett még több kvarckristályt is magába szív (szó szerint), ami után egy titokzatos hang is felcsendül a fejében. Mivel ezek a kristályok a legértékesebb nyersanyagok a világon (és Styxet még erősebbé varázsolják), a kis csipet-csapat egyöntetűen elhatározza, hogy világra szóló kvarcvadászatra indul.

Sötétség, te régi barát!

Ahogy a korábbi részekből, úgy ebből a kis összefoglalóból is látszik, hogy a történet nem a Styx-játékok legerősebb pontja. De nem is kell, hogy az legyen: ha elfogadjuk, hogy egy hagyományos, sokszor látott elemekből felépült fantasysztoriban kalandozunk csavaros fordulatok és rétegelt karakterek nélkül, akkor nem is fog szemet szúrni a játék ezen hiányossága.

Ez a szemléletmód a játék többi elemére is igaz, amiből tökéletesen kirajzolódik, milyenek is valójában Styx kalandjai.

Ha félretesszük a sztorit, és csak a gameplayre koncentrálunk, akkor is felfedezhető ez a fajta ambivalens érzés. Egy faék egyszerűségű, lopakodós játékmenetről beszélünk, amelyben a sötétben bujdosunk, gyertyákat oltunk el, hátulról, csendben kapjuk el az ellent, és különféle speciális képességeket nyitunk meg szintlépéskor (pl. a korábbi részekből ismert klónozást vagy feléledést). Ha nyílt harcra kerül a sor, bátor koboldunk ott is meg tudja állni a helyét, de egyszerre csak egy ellenféllel szemben. Ha többen támadnak – főleg a páncélozott lovagok –, akkor hamar, egy-két kardsuhintás után el is hullunk.

Tőrbe ejtve?

A játékterek nagyon hagyományosak, viszont hatalmasak, így sokféle úton-módon eljuthatunk az adott célunkhoz. Megfordulunk majd a fentebb már említett határ menti Wallban, egy tünde városkában vagy éppen az orkok dzsungelében is. Ilyen téren a játék próbál változatos lenni, fel is kínál egy siklóernyőt a könnyebb közlekedéshez (hasonlót ahhoz, mint amit a The Legend of Zelda: Breath of the Wildban használtunk), vagy éppen egy csáklyát (grappling hook) is, viszont ezek sem mentik meg attól, hogy önismétlővé váljon.

A Blades of Greed sajnos iskolapéldája annak: amit az első 1-2 órában megtanulsz, azt fogod a következő 20-25 órában is nyomni.

Ez sem lenne feltétlenül baj, hiszen számtalan példával tudunk előállni arra, amikor a kevés, de érdekes játékmechanikai elemet sikeresen duzzasztották fel több tíz órára. A Styx-játékok esetében viszont mindenre rányomja a bélyegét a generikusság. A mai hatalmas dömpingben, amikor egymás után jelennek meg olyan egyedi és érdekes címek, mint a Split Fiction, a Kena: Bridge of Spirits vagy éppen a Mewgenics, felmerül a kérdés, hogy egy nagyon egyszerű, nagyon általános, semmi újat vagy meghatározót nem kínáló, de tisztes munkával fejlesztett játék is elég-e.

Aranyat ér vagy csak rezet?

A Styx: Blades of Greed egyáltalán nem rossz játék (a korai grafikai és egyéb bugokat direkt nem rovom fel neki, hiszen azokat egy egyszerű patch azonnal orvosolni tudja). Viszont az elődeinél jócskán magasabb árcédula láttán azért elvárhatna már ezt-azt a játékos. Végeredményben egy tisztes középszer kerekedik ki mindebből, ami szinte tökéletesen beáll a Master of Shadows és a Shards of Darkness sorába. Ha viszont szeretnétek egy kicsit kiszakadni az AAA-s játékdömpingből, szerettétek a „régi” lopakodós játékokat, és éppen akciósan be lehet húzni a programot, akkor nyugodt szívvel tegyetek egy próbát a Blades of Greeddel. Unalmas, esős hétvégékre tökéletes kikapcsolódás. A széria rajongói pedig most is jól fognak szórakozni.

A Styx: Blades of Greed elérhető Steamen, PlayStation 5-ön és Xbox Series X/S-en is, mi PS5-ön teszteltük. Köszönjük a Magnew Gamesnek a tesztkódot!