Andy Weir nagysikerű regényét Phil Lord és Christopher Miller jól bejáratott párosa álmodta a mozikba. A Hail Mary-küldetés ízig-vérig profi munka, ami mindannyiunkat emlékeztet arra, hogy miért jó geeknek lenni, ezért azt is megbocsátjuk, hogy a filmben nem minden elem működik.

Gyerekkorunktól kezdve kétfajta alapnarratívával szembesülünk. Az egyikben a hősök felettünk példaként magasodó istenségek, a másikban viszont épp ez lesz az érdekes, hogy a legkisebb királyfi is legyőzheti a sárkányt, kiderülhet, hogy valaki, aki első ránézésre egyáltalán nem tűnik hősnek, képes megmenteni a világot, ráadásul ehhez csak olyan eszközökre van szüksége (például bátorság, őszinteség, együttműködés), amelyeket mindannyian birtoklunk. A Hail Mary-küldetés utóbbi csoportba tartozik, főhőse, Dr. Ryland Grace (Ryan Gosling) nem az a hős, akiről messziről megmondanánk, hogy rá lehet bízni a világ sorsát, ám épp ezért rendkívül könnyen azonosulható és inspiráló figura. 

Bár a film egy űrhajón kezdődik, a történet sokkal hamarabb: Ryland Grace egy általános iskolában tart órát, amikor felkeresi a titokzatos Eva Stratt (Sandra Hüller), aki elmondja, hogy a férfinek igaza volt egy korábbi tanulmányában, a Nap valóban haldoklik, aminek egy különleges anyag lehet az oka. A titokzatos szervezet magával viszi a férfit, majd szomorú véletlenek okán Ryland felkerül arra az űrhajóra, ami öngyilkos misszióként próbálja megmenteni a Földet, ám hamar egyedül marad, legalábbis ami az embereket illeti…

A Hail Mary-küldetés ízig-vérig kortárs blockbuster, azaz egy pillanatig sem veszi halálosan komolyan magát. A film első fele hihetetlenül szórakoztató, remekül működik a vizuális humor, érezhető a helyzet abszurditása, és a karakterek közötti kémia is elsőrangú. Idővel aztán ez a poénkodás némileg önismétlővé válik, főleg, mert Marvel-stílusban akkor is jönnek az egysorosok, amikor épp a legnagyobb veszélyt kellene elhárítania hőseinknek, és persze ahogy haladunk előre az időben, a poénok minősége is ingadozóvá válik.

Nem mindig találja meg a megfelelő regisztert a történet, és vannak a filmnek ritmikai problémái is, a közel három órás játékidő annak ellenére sem indokolt, hogy Weir prózája nagyon sűrű, és rengeteg minden történik a filmben. Ám míg az első harmad ritmusa remek, a középső szakaszban hajlamos leülni a sztori, ám a lezárás nagyon szépen kerekíti le a történetet. 

Viszont azért is tudtam le gyorsan a kritika elején a film problémáit, mert rengeteg mindent csinál remekül Phil Lord és Christopher Miller. Egyrészt a rendezőpáros (és Drew Goddard forgatókönyvíró) nagyon jól sűríti a könyv hosszú és sokszor bonyolult leírásait. A magyarázatok végig szemléletesek, természetes az információadagolás, nem érződik unalmas fizikaórának, de a néző minden fontos információnak a birtokában lesz. Általánosságban is elmondható, hogy amit szakmai hozzáértéssel hozzá lehet tenni ehhez a filmhez, azt el is végzi a stáb. Remek a látványvilág, a filmben fontos szerepet kapó eridiai hajó megvalósítása például tökéletesen illeszkedik a hard sci-fi azon vonulatához, mely szerint az idegen technikákat nem lehet emberi logikával elképzelni, hiszen olyan anyagok, olyan mentális folyamatok mentén jönnek létre, amelyek túlmutatnak a mi fantáziánkon. 

Azt pedig régóta tudjuk, hogy egy ilyen filmet alapvetően határoz meg a casting, és a szereplőgárda szintén remekül vizsgázik. Ryan Gosling egyszerűen tökéletes választás volt erre a szerepre, olyannyira, hogy hirtelen nem is tudnék olyan vele nagyjából egykorú férfi színészt mondani, akinek hasonlóan jól állt volna Ryland karaktere. Goslingban minden megvan, elhisszük neki a harcot, az érzelmeket, de közben minden mondatában ott van a humor, a soha meg nem értett kisfiú kálváriája. És hasonlóan remek választás volt Eva szerepére Sandra Hüller: egyrészt elsőre nagyon furcsa az elmúlt évtized egyik legmeghatározóbb európai színésznőjét egy hollywoodi blockbusterben látni, másrészt Hüller kifejezetten sokat tesz hozzá hozzá Eva egyébként sok tekintetben nem túlírt szerepéhez, titokzatos marad, egyszerre látni benne a kegyetlenséget, de azt is, hogy törődik az emberiséggel. Az pedig mindent elmond a karakterek közötti dinamikáról és a színészek munkájáról, hogy a film egyik csúcspontja az a jelenet, amikor Ryland figyeli Eva éneklését. Íme, egy sci-fi, amiben az idegen technológiák és az életveszély mellett talán az a legklasszikusabb értelemben filmes pillanat, amikor a rendezők mindent a két karakter és a két színész együttműködésére bíznak.

Sok minden mellett nekem ez a film visszaadta azt az érzést, amit a legerősebb popkulturális termékek képesek előidézni: emlékeztetnek minket arra, miért jó kockának lenni, miért érdemes a meglévő kereteken kívül gondolkodni, és miért kell azokra a dolgokra is figyelnünk, amelyek a többség számára láthatatlanok. A film mélyen szól arról, hogy ha nem is ott, ahol elsőre gondoljuk, lesz egy közeg, ami megért minket. Illetve az olyan általános értékek, mint az önfeláldozás vagy bátorság mellett a történet a barátság erejéről szól, arról, mennyire fontos a kommunikáció, és hogy hangozzon bármennyire közhelyesen, túl kell lépnünk az előítéleteinken. Ryland és eridai barátja, Rocky (James Ortiz) kapcsolata a kedves pillanatok mellett arról szól, hogy bár az utolsókat rúgjuk, egymás felé fordulva még elérhetünk valamit. Nem áll messze a filmtől a hatásvadászat, azt sem állítom, hogy néha nem csúszik át a jó ízlés határán, de annyira egyben van az üzenet, hogy ezt meg lehet bocsátani. 

Minden adott ahhoz, hogy A Hail Mary-küldetés nagy siker legyen: erős alap, kompetens rendezés, és néhány olyan pillanat, ami a megtekintés után is velünk marad. Nem mestermű, nem instant klasszikus, de egy olyan blockbuster, amibe sok szempontból nehéz belekötni.