Megérkezett a hazai mozikba is a Springsteen: Szabadíts meg az ismeretlentől (Deliver Me from Nowhere), ami Bruce Springsteen teljes élete helyett a legendás művész egy konkrét időszakára, a Nebraska című album elkészültének pár hónapjára helyezi a hangsúlyt. A film sokak éves bakancslistáján szerepelt, mind a címszereplő, mind az őt eljátszó Jeremy Allen White miatt – lássuk hát, hogyan is sikerült ez az újabb “zenész önéletrajzi” alkotás.
Rögtön a kritika legelején szeretnék leszögezni pár fontos faktort:
- Nem igazán vagyok oda az önéletrajzi filmekért, főleg nem azokért, amelyek híres zenészekre fókuszálnak. Az utolsó szerintem igazán jó, ami tetszett is, az a 2019-es Rocketman volt, egyébként viszont eléggé megfáradtnak érzem a zsánert és nem sok fantáziát látok már benne – legalábbis így, ilyen formában.
- A Born in the USA-n túl Springteen munkásságát sem ismertem túlzottan, a film előtt jártam utána a “Boss”-nak, viszont így bármilyen elfogultságom a zenész kapcsán pozitív vagy negatív irányba nincsen, illetve nem is volt a film megtekintése előtt.
- Cserébe a film első előzetese viszont valahogy meg tudott ragadni a hangulatával, fel is raktuk gyorsan a szerkesztőség legjobban várt filmjeinek listájára a hónapban.
Számomra leginkább két szempontból bizonyult érdekesnek ez a film: az egyik Jeremy Allen White személye, a Szégyentelenekből és A mackóból ismerős színész ugyanis véleményem szerint generációjának egyik legjobbjává nőtte ki magát az utóbbi években. A másik pedig az a koncepcionális elhatározás a készítő Scott Cooper részéről, hogy nem a teljes Bruce Springsteen életutat kívánta feldolgozni a filmjével, csupán csak azt a pár hónapot, ami a Nebraska album létrejöttére fókuszált.
És ez a két része a filmnek szerintem tökéletesen működik is. JAW alakítása pazar, a legelső pillanattól kezdve minden apró gesztusából és szemrebbenéséből átjön az a fajta depresszió és magány, amivel egykoron Springsteen maga is küzdött. A feldolgozatlan gyerekkori traumái az abúzus édesapja irányából továbbra is kísértették, valamint nem volt abban sem biztos, hogy ki is ő valójában és kivé válik éppen a siker kapujában. A film a zenész ötödik albuma, a The River turnéjának zárókoncertjével indít, ami után Bruce valami személyesebb, intimebb albumot szeretett volna megalkotni… a kiadó legnagyobb bánatára. Hiszen ők meg épp a forró vasat akarták volna addig ütni, amíg még meleg.
Springsteen végül a Nebraskával egy érzelmes, roppantul mélyről jövő, sötétebb albumot alkotott meg, amit ráadásul egyedül vett fel az akkori Colt Lake-i házának szobájában – tudatosan. Azt akarta, hogy a dalok, amiket megénekel ezen az albumon, olyan érzést váltsanak ki a közönségből, mintha mi magunk is ott lennénk vele egyedül abban a bizonyos szobában. Springsteen belső utazását és konfliktusát remekül bemutatja a film minden szempontból (pl. operatőrileg is, nagyon sokszor látjuk őt nagyon messze tőlünk vagy épp a képernyő szélén), valamint azt is, hogy mennyire nem engedett az eredeti, “gyengébb” minőségből, hiába is akarták a végső felvételek során a stúdióban feljavítani azt több ízben is.
A film legfőbb problémáját számomra az okozta, hogy akármennyire is brillírozik a szerepben Bruce, a belső konfliktuson túl más érdemi konfliktusforrás… nem igazán található a filmben. Illetve ami van, az sem “feloldásra” kerül a film végére, inkább csak mágikus módon “eltűnnek”. Apjával (Stephen Graham), a kiadóval, a fiktív szerelmi szál (Odessa Young) érdemi elvarrásával valahogy a film végi időugrás után nem foglalkozik többet a cselekmény, engem például kifejezetten váratlanul ért, mikor elkezdett jönni a stáblista, mert több szempontból is dramaturgiai hiányt éreztem ezeken a frontokon. Persze az érdemi konfliktusok hiányát a film során is alaposan megérezzük, tekintve, hogy ezek nélkül sokszor nincs igazi dráma (Bruce belső vívódását leszámítva), így a cselekmény olykor ellaposodik és helyenként unalmassá válik.
Egy érdekes forgatókönyvírói jelenség manifesztálódik például a barát/menedzser szerepét betöltő Jon Landau karakterében, akit Jeremy Strong (Utódlás) játszik el. Vele kapcsolatban kettős érzéseim voltak, ugyanis a film első felében kifejezetten örültem, hogy nem a zenész önéletrajzi filmekre jellemző, századik “hátbaszúrós barát/menedzser” karaktert látom megelevenedni a vásznon: a klisével ellentétben ugyanis Jon végig egy hű társa és barátja Springsteennek, amit felüdülés volt látni. Másik szempontból viszont így még egy potenciális konfliktusforrást elveszített a film.
Sajnos ezeken felül a műfajra jellemző kliséktől sem tudott szabadulni a Springsteen-film – ezért is kapta a kritika ezt az alcímet –, hiszen azon túl, hogy érdemileg nem is fejtik ki az említett szálakat, sajnos azok önmagukban sem túlzottan eredetiek vagy érdekesek. Az alkoholista apa, a profitorientált stúdiós arc, a szerelmi szál, akivel a művész úgy érzi, nem tud érdemben eleget foglalkozni… láttuk már ezeket szerintem számtalanszor, és úgy érzem, hogy 2025-ben egy zenészre fókuszáló önéletrajzi filmhez ennél már több kell. Noha a “több” alatt nyilván nem CGI majmokra gondolok. De az már biztosan nem elég, hogy belerakunk a filmbe három-négy “fekete-fehér” flashback jelenetet a zenész gyerekkorából… amelyek ráadásul nincsenek is igazán felfűzve egymásra és nem adnak ki egy teljes történetívet.
Springsteen vagy Jeremy Allen White örök rajongóinak mindenképp kötelező darab lehet a film, de akik már megcsömörlöttek a műfaj korábbi darabjaitól, azok ebben sem fognak semmi forradalmi újítást találni, és Bruce-szal ellentétben ezt a filmet valószínűleg az Oscar-szezon utánra már el is fogjuk felejteni.
