Hamarosan érkezik az ötödik etap, ezért most végigjárjuk az Apple TV+ alternatív sci-fi sorozatát, amely azt mutatja be, miként alakult volna az űrverseny, ha az amerikaiak helyett a szovjetek juttatnak először embert a Holdra.

Akik otthonosak mozognak a sci-fi világában, azok bizonyára már találkoztak Ronald D. Moore nevével. Azok viszont, akik nem ismernék őt: az 57 éves amerikai forgatókönyvíró a Star Trekkel kapcsolatos munkáival tette le a névjegyét, hiszen íróként részt vett Az új nemzedék (The Next Generation), a Deep Space Nine és a Voyager sorozatokban, valamint a Nemzedékek és a Kapcsolatfelvétel filmekben. Igazán ismertté viszont a 2004 és 2009 között futó, újragondolt Battlestar Galactica (idehaza a Csillagközi romboló címet kapta) sorozattal vált, amelyet méltán tartanak kultikusnak, és a műfaj egyik megkerülhetetlen alkotásának. Éppen ezért volt izgalmas a bejelentés 2017-ben, hogy az Apple leszerződtette Moore-t, hogy készítsen egy presztízssorozatot a hamarosan induló streamingszolgáltatásukra. Ebből született meg a For All Mankind, amely az Apple TV+ 2019. novemberi indulásakor az egyik nyitócím lett, és immáron az ötödik évadára készül. Éppen ezért úgy gondoltuk, hogy még a március végén érkező új részek előtt bemutatjuk ennek a sci-fi drámának az eddigi etapjait. Vágjunk is bele!

A történet egy alternatív, ám a miénkkel szinte teljesen megegyező világban játszódik. 1969-et írunk, tombol a hidegháború, Nixont nemrég iktatták be az Egyesült Államok elnökének, mindeközben pedig zajlik az űrverseny is Amerika és a Szovjetunió között. A NASA már jó ideje készíti elő a holdra szállás terveit, csakhogy egy nem várt fordulat sokkolja az egész programot: a szovjetek megelőzve őket már 1969. június 26-án embert juttatnak a Holdra, így nem Neil Armstrong, hanem egy bizonyos Alekszej Leonov lesz az első, aki egy másik égitestre teszi a lábát.

A For All Mankind tehát azzal a felütéssel indul, hogy miként reagál az Egyesült Államok erre az egyértelmű vereségre, amit a Szovjetunió mért rájuk, és miként határozza ez meg az USA hozzáállását az egész űrprogramhoz. Hamar kiderül: ellentétben azzal, ahogyan a mi világunkban a szovjetek végül feladták az űrversenyt, az amerikaiak itt erről hallani sem akarnak, és dupla elszántsággal igyekeznek meghódítani a világűrt. Csakhogy a tempót ezúttal a szovjetek diktálják, ebből pedig egy sosem látott, tényleges űrverseny alakul ki. A két szuperhatalomnak ugyanis egymásra licitálva (később pedig egymást hátráltatva) már nem a Holdra jutás a célja, hanem annak kolonizálása az első holdbázis kialakításának formájában, az ottani nyersanyagok kiaknázása, távlati célpontként pedig a Marsra, vagy akár a Naprendszer távolabbi pontjaira való eljutás.

A készítőknek tehát igen ambiciózus és nagyléptékű terveik voltak a történettel, ezért nem tehették meg, hogy sokáig egy helyben toporogjanak. Szerencsére nem is tették: már ez az első két évad is szélsebesen halad, és közel 15 évet ölel fel. Van, hogy egyetlen epizód során több mint 200 nap telik el, és olykor attól sem riadnak vissza az alkotók, hogy éveket ugorjanak előre a cselekmény haladása érdekében. Ennek ellenére arra odafigyeltek Moore-ék, hogy kellően bemutassák a főbb karaktereket, emiatt az első pár rész még lassabban, megfontoltan és több szálon keresztül vezet be minket a történetbe.

Főszereplőnek két asztronautát kapunk Joel Kinnaman (Altered Carbon, The Suicide Squad – Az öngyilkos osztag) és Michael Dorman (Patriot) képében, miközben bepillantást nyerünk az űrhajósfeleségek mindennapjaiba, a NASA döntéshozóinak életébe, illetve az irányítóközpont működésébe is az egyetlen női alkalmazott szemszögéből. Emellett megismerhetjük egy illegális bevándorló család életét és az űrhajósok kiképzését is, amit a két etap során adagolt új karakterek és történetszálak beemelése tesz még színesebbé. És ha ez nem lenne elég, a sorozat olyan, a mai korban is jelentős problémákkal foglalkozik, mint a nők emancipációja, a rasszizmus vagy a melegek elnyomása.

Igen, jól sejtitek, ez a For All Mankind talán egyetlen, ám annál nagyobb hibája: egyszerre akar szólni mindenről és mindenkinek, amivel alapjáraton nem lenne baj. Csakhogy a készítőknek sokszor nem sikerült megtalálniuk a kellő egyensúlyt a történetszálak fókuszáltságát illetően, így olykor felesleges, szappanoperába illő drámát kell néznünk az érdekesebb és fontosabb események helyett. Emiatt néhány szál inkább érződik időhúzásnak és tölteléknek, mintsem megalapozottnak és fontosnak. Ráadásul a karakterek egy része is felszínesen és érdektelenül lett megírva; hiába kapják meg a kellő játékidőt, nem tudunk értük izgulni, vagy komolyabb érdeklődést mutatni az irányukba.

Más negatívumot viszont nem igazán tudok felróni ennek a két évadnak. Amikor ugyanis működik az egész, akkor piszkosul működik, és nagyon nézeti magát – a legtöbb esetben pedig szerencsére erről van szó. A hangulat sokszor elsőosztályú, az egészet átjárja a korszakból adódó hidegháborús paranoia, a fokozódó feszültség a két fél között (ami nemcsak a Földre, de természetesen a Holdra is ugyanúgy kiterjed), és a harmadik világháború kirobbanásának folyamatos veszélye. A drámai és fontos jelenetek alatt valóban érződnek a tétek, ugyanakkor ezek a részek olykor teljesen áthajlanak hatásvadászatba a rendkívül magasztos, heroikus zenével és a mindent átjáró patriotizmussal.

Az Apple emellett láthatóan nem sajnálta a pénzt a produkcióra, hiszen mind a látványvilág, mind a díszletek, mind pedig a megvalósítás terén igényes és profi munkát láthatunk. A Holdon és az űrben játszódó jelenetek például gyönyörű nagytotálokkal vannak tele, miközben a CGI sehol sem lóg ki. Már-már gyanús az egész, mintha tényleg valós helyszínen forgatták volna ezeket a részeket.

Azt még érdemes megemlíteni, hogy a For All Mankind egy sokkal földhözragadtabb sci-fi, mint Moore előző alkotásai. Sőt, nyugodtan ki merném jelenteni, hogy inkább egy karakter- és űrdrámáról van szó, mintsem kőkemény sci-firől. Vagy pontosabban: ez egy olyan dráma, amit ügyesen és pont annyira vegyítenek sci-fi elemekkel, hogy izgalmas maradjon, és épp annyit mutasson, amennyit a történet feltétlenül megkövetel. Nem kell itt csilivili űrrepülőkre vagy elszállt technológiára gondolni, sokkal kisebb léptékű és hihetőbb megoldásokat alkalmaznak.

Emellett erre a realista megközelítésre időnként rá is játszik a sorozat. Számos archív hang-, kép- és videóanyagot láthatunk (egy az egyben átemelve vagy kissé manipulált formában) a két évad során, például Nixonról, az általunk ismert hidegháborús időszakról vagy éppen a rakéták kilövéséről, amelyet ügyesen illesztenek bele úgy az adott szituációba, hogy az teljesen hihetőnek és valóságosnak tűnjön. Ezenfelül – a hihetőség kedvéért – tényleges történelmi alakok is feltűnnek a cselekményben, mint például Donald „Deke” Slayton (Chris Bauer), Neil Armstrong (Jeff Brandson), Geraldyn M. Cobb (Sonya Walger), vagy éppen a náci Németországból Amerikába emigrált tudós, Wernher von Braun (Colm Feore), ezek pedig mind hozzátesznek az élményhez.

Mindent összevetve a For All Mankind egy korántsem hibátlan, ám igényesen megvalósított és izgalmas sci-fi széria, amelyben ott van a potenciál, hogy a későbbi évadokban tovább fejlődjön, levetkőzze a hibáit, és igazi nagyágyúvá váljon. Hogy ez sikerült-e? A harmadik évadról szóló írásunkból hamarosan kiderül.

A For All Mankind következő, ötödik évada március 27-én debütál az Apple TV+ kínálatában.