Kevés olyan sorozat született az elmúlt években, ami úgy érkezett meg a semmiből és nőtte ki magát meglepetéssikerré, mint 2021-ben az Easttowni rejtélyek. Tovább szépíti a bravúrt, hogy Brad Ingelsby első televíziós munkája volt kreátorként és forgatókönyvíróként, mégis olyan biztos kézzel duzzasztotta hétórásra a cselekményt, mintha már évek óta ebben a formátumban dolgozott volna. Az Easttowni rejtélyeket méltán fogadta jól a kritika és a közönség is, hiszen ritka egyensúlyérzékkel megírt, megrendítő minisorozat, amely egyszerre működött krimiként és karaktertanulmányként.

Az erre irányuló igény ellenére Ingelsby mégsem vállalkozott a folytatásra, de a bevált receptet sem cserélte le. Új sorozata, A megbízás (eredetiben Task) tulajdonképpen ott folytatja, ahol az Easttowni rejtélyek abbahagyta, legalábbis ami a miliőt és az atmoszférát illeti. Ám Kate Winslet után most Mark Ruffalo viszi a hátán a cselekményt, aki egy berozsdásodott, hitében megingott FBI-ügynököt alakít, és benne ismét az a kisvárosi Amerika sűrűsödik össze, amelyről Ingelsby a legjobban tud mesélni.

A megbízás szintén krimibe oltott családi tragédia és társadalmi tabló, amelyben minden szereplő a maga keresztjét cipeli. Ez viszont senkit ne riasszon el: a végeredmény most sem vontatott nyomorpornó, hanem az elmúlt évek egyik legemlékezetesebb HBO-sorozata.

A helyszín ezúttal „Philadelphia alsó”, egy munkások lakta, bűnnel teli külváros. Ruffalo már említett főhőse, a katolikus papból szövetségi ügynökké avanzsált Tom Brandis pályája lejtőn van: terepmunka helyett állásbörzéken osztogat szórólapokat, a hivatástudat helyén pedig gyász és bűntudat dolgozik benne – ennek oka dióhéjban, hogy örökbefogadott fia megölte a feleségét, a tárgyalás pedig még folyamatban van.

Az Easttowni rejtélyekkel szemben ez a sorozat legalább ennyire hangsúlyosan foglalkozik a törvény másik oldalán állókkal is. Párhuzamosan mutatja be, ahogy a szemétszállítóként dolgozó Robbie (Tom Pelphrey) és cinkostársai éjszakánként drogelosztó házakat rabolnak ki. A célpontjaikat nem véletlenszerűen választják, a zsákmányolt drog ugyanis annak a motorosbandának a tulajdona, amelynek vezetője évekkel korábban megölte Robbie bátyját. A férfit bosszú és családi felelősségérzet vezérli, hiszen miután felesége elhagyta, unokahúga, a mindössze huszonegy éves Maeve (Emilia Jones) neveli a gyerekeit. Brandist a rablássorozat felgöngyölítése miatt küldik újra terepre, fiatal társakkal az oldalán.

Ezzel nagyjából lefesthető az alaphelyzet, és habár A megbízás sok eleme ismerős lehet a rutinos nézők számára – lásd motorosbanda-belviszályok, beépített ügynök, kiégett nyomozó –, az összkép mégsem hat sablonosnak, ami szerintem két fő faktornak köszönhető. Egyfelől a ráérős, de egyetlen percre sem leülő tempó, valamint az epizódzárlatokra időzített fordulatok együtt olyan sodrást adnak a történetnek, hogy nehéz nem darálni. Komolyan, rég volt már, hogy ennyire tűkön ülve vártam hétről hétre érkező epizódokat.

A bűnügyi vonal nincs túlcsavarva, de mindig a legjobb pillanatban derül ki egy-egy új megvilágítást adó részlet, és talán épp azért működik ennyire jól, mert nincs felesleges időhúzás, nem érezzük, hogy egy film hosszúságú történetet nyújtottak volna szét hét órára. Mi sem bizonyítja ezt jobban, mint hogy már a sorozat közepén ott tart a nyomozás, ahová más krimik a fináléra jutnak el, és még bőven ezután is marad benne szufla. Pedig az utolsó előtti epizódról akár azt is hihetnénk, hogy a sorozatzárót nézzük, hiszen ekkor kerül sor egy egyértelmű tetőpontnak szánt, húszperces, minden félt érintő leszámolásra is.

Másrészt a legnagyobb érdem mégis azért illeti Ingelsby-t, amiért még az utolsó mellékszereplőt is képes hús-vér emberként árnyalni.

Brandis és Robbie mellett ugyanis Robbie bűntársa, a felelősség súlya alatt felnőtté váló Maeve, a motorosklub nagykutyái, Brandis örökbefogadott lánya és az FBI-egység tagjai is kidolgozott, saját háttérrel és személyiséggel rendelkeznek. Hatalmas bravúr ennyi karaktert kiemelni az egydimenziós mezsgyéből, miközben pont ez teremti meg a nézőben az empátiát, hogy szívén viselje szinte minden szereplő sorsát. És muszáj megemlítenem, hogy még a Robbie-ékhoz kerülő árva kisfiú sem követ el arcpirító marhaságokat a cselekmény előrelendítése érdekében, hanem az egyik legszerethetőbb gyerekszereplő, akit mostanában képernyőn láttam.

Ennyire karakterfókuszú sorozatnál természetesen adja magát a színészi játék fontossága, amiben A megbízás szintén remekel. Az biztos, hogy bölcs döntés volt Kate Winslet után ismét egy veteránt középpontba helyezni. Mark Ruffalo újfent bizonyítja, hogy miért tartozik a legjobb kortárs drámai színészek közé. Láttuk már hasonlóan meggyötört szerepekben az Ez minden, amit tudokban (ami szerintem az egyik, ha nem a legerősebb kettős alakítása), itt pedig egészen hasonló eszköztárral, egyszerre esendőn és szerethetően közvetíti Brandis drámáját.

Tom Pelphrey ehhez képest a másik véglet, benne kiszámíthatatlan indulat, ugyanakkor mély törődés is dolgozik, és szintén nagyon erős jelenléttel hozza ezt a tipikus, saját morális iránytű által vezérelt figurát – elvégre Robbie inkább tragikus antihősként jellemezhető, akit a körülmények és a kilátástalanság sodornak a bűn útjára. Nem véletlen az sem, hogy a sorozat egyik legerősebb szegmense, amikor a két férfi útja elkerülhetetlenül keresztezi egymást. A többi szereplő közül Emilia Jones is telitalálat, nálam még ő lopta el a show-t.

Ingelsby következetesen boncolgatja a bűn, a bűnhődés és a megbocsátás tematikáját, és arra keresi a választ több nézőponton keresztül, hogy lehetséges-e egyáltalán a feloldozás. Tom számára ez a kérdés különösen személyes: hogyan bocsáthat meg jó keresztényként annak a fiúnak, aki megölte a feleségét, és hogyan bocsáthat meg önmagának, amiért nem tudta megakadályozni a tragédiát. Az egyéni bűnök mellett a sorozat érzékenyen rajzolja meg a családi kötelékek különböző formáit – csonka, széthullott és választott családokat –, ami ugyancsak meghatározza a cselekmény minden résztvevőjét. Mindezen témákat úgy tárgyalja, hogy közben soha nem moralizál szájbarágósan, hanem hagyja, hogy a szereplők döntései, tettei beszéljenek szavak helyett.

Tartottam tőle, hogy sikerül-e kielégítő lezárást kerekíteni ennyi szál elvarrásával, na meg a bejárt karakterutakat illetően, de szerencsére a félelmem alaptalan volt. Végül minden történetszál révbe ér, és mint az várható volt, érzelmi gyomrosokban sem szűkölködik a finálé. Ha valamit biztosan magunkkal vihetünk belőle, az az, hogy a feloldozás nem mindig lehetséges, de a vágy a jóvátételre már önmagában érték.

Néha kell egy emlékeztető, miért is szeretünk sorozatokat nézni, és miután az elmúlt hónapokban kevesebb időm jutott erre a hobbira, A megbízás teljesen visszahozta az érzést. Az összkép tekintetében különösen figyelemre méltó, hogy ez mindössze Ingelsby második saját sorozata, és ennyi is elég volt ahhoz, hogy felismerhető kézjegye, valamint csak rá jellemző stílusa legyen – kíváncsian várom, mivel rukkol elő legközelebb. Most is remekül élt a hosszabb játékidő adta lehetőséggel, és újra bizonyította, hogy a feszültség és a dráma mellett a legnagyobb erő még mindig abban rejlik, ha a karakterek nemcsak érdekesek, hanem képesek valódi empátiát kiváltani a nézőből.

Az HBO Max kínálatában már elérhető az összes epizód.