A Hogyan rabolj bankot a tökéletes példája, hogy rossz filmről könnyű kritikát írni. David Leitch számomra a Hobbs & Shaw óta már harmadjára kapott „utolsó esélyt”, de ezúttal tényleg utoljára.
A Gyilkos járat habár tartalmazott még pár jópofa pillanatot, de elképesztően túlnyújtottra és helyenként erőltetettre sikeredett. A Kaszkadőrt, Ryan Gosling ide vagy oda, csak nagy nehezen, több részletben tudtam végül befejezni itthon. Utóbbinak a legfőbb oka, hogy szerintem Leitch az akciójeleneteken kívül az általa rendezett filmek maradék, közel sem elhanyagolható részét, nos… nem teljesen érti (de ezt sokkal összeszedettebben megírta egy másik Dániel errefelé). A kaszkadőri pályáról kitört rendező korlátozott filmnyelvi eszközökkel próbálja imitálni a jelenlegi filmes trendeket: a dialógusai kimértek és fájóan felszínesek, a karaktereiben pedig nemhogy mélységet, de sokszor bármiféle eredeti vagy egyedi jellemvonást sem találni. Amit mostanában lát és ami szerinte menő, azt próbálja valahogy utánozni a filmvásznon, ami a Hogyan rabolj bankot esetén ráadásul egy mára már unalomig feldolgozott téma didaktikus tanmeséjeként kerül prezentálásra.

A történet bankrablók egy kisebb csapatáról szól, akik az akcióikat élőben streamelik, és mind a rablásokról készült, mind a különböző „tippek & trükkök” videós tartalmukat feltöltve nem elhanyagolható követőbázist állítanak maguk mögé pár hónap leforgása alatt. A csapat ügyesen eltakarít maga után minden nyomot (kivéve, ha a cselekmény úgy követeli, hogy épp nem), és fel vannak készülve mindenre (lásd előző zárójeles megjegyzés), hisz van köztük egy háborús veterán (Pete Davidson), egy profi hacker (Rhenzy Feliz), elterelés specialista (Anna Sawai) és persze a vezetőjük, a banda arca farkasmaszkban, aki a néphez szól (Nicholas Hoult).
A bonyodalmat az okozza, hogy kellett valami plot a filmbe egy nyugdíj előtt álló FBI ügynök (John C. Reilly) megelégeli az ámokfutást, és felfogad egy másik profi hackert (Zoe Kravitz), hogy valahogy találjon hibát a banda látszólag tökéletesen működő gépezetében… Mindezt persze úgy, hogy közönség egyébként kajálja a tartalmukat, hiszen az egészet arra a jelenkori szorongásra húzzák fel, ami az anyagi kilátástalanságra és a kapitalizmus okozta óriási financiális szakadékokra épül. Ráadásul a banda még jó Robin Hood módjára vissza is adja a szajré egy részét az embereknek, ezt nektek köcsög bankárok! Hisz’ bizony a hír igaz: ha nem lett volna elég, kaptunk még egy „eat the rich” filmet (meg még egy Robin Hood filmet, elvégre csak idén bukott már kettő, de cserébe berendelték már a következőt is), „roppantul árnyalt” és „nüanszokkal teli” megvalósításban. A Mickey 17-nek is mennyire bejött tavaly ez.

Nem is tudom, hol kezdjem, mert őszintén, ebben a filmben szinte semmi sem működik. Leitch a „vagánykodó” stílusát ezúttal YouTube videós bevágásokkal és a banda bankrablásainak live streamjeivel próbálta megvillantani, de számomra ezek a villódzó feliratokkal meg a mémekkel, amiket használt, eléggé izzadságszagúra és erőltetettre sikerültek. Mintha boomer írók próbálnának Z-generációs tinikomédiát írni és rákeresnének Google-ön… izé, bocsánat, haladnom kell a korral, ChatGPT-n az általuk használt szlengekre. A bagatell analógiám persze csak képletes – Leitch dialógusai nem ezért hatnak amatőrnek, inkább csak ezeknek a szegmenseknek a megrendezésén érezzük, hogy nem, nagyon nem így nézne ki egy bankrabló banda élőzése, ha ténylegesen feldobna nekünk valami ilyesmi tartalmat a social media algoritmusunk, szép magyarosan.
A karakterek jellemei papírvéknyak, az FBI ügynök és a hacker társa egy nagy rakás kliséhalmaz. Az utóbbi kapcsán így nyolc év távlatából utólag is gratulálok Rihannának, hogy immáron nem az ő „hackere” a legszörnyűbb az Ocean’s Eightből, mert Zoe Kravitz karaktere simán viszi a pálmát, csak hát nem a cannes-i félét. Leitch szerintem szeretett volna a roppantul eredeti konzervatív, „mindjárt nyugdíjba vonulok” idős fehér férfi FBI ügynöke mellé egy progresszív, fiatal, fekete nőt, majd összeírta az összes sztereotípiát, ami eszébe jutott egy listára, hogy aztán kipipálja annak minden elemét. Papucsban megy mindenhová? Pipa. Füvezik? Pipa. Beleragad a cheetos a hajába? Pipa. A laptopja tele van ragasztgatva mindenféle progresszív üzenetű matricával? Pipa! De ami a legszomorúbb, hogy ha kivesszük a karakterét a filmből, akkor igazából… semmi sem változik. Ezzel kapcsolatban engedjetek meg egy…
… spoileres bekezdést, mert én ezen tényleg, teljesen, őszintén kiégtem: Ugye eleve azért veszi maga mellé az FBI ügynök (roppantul eredeti nevet kapott ő is: John West), mert kidolgozott egy olyan algoritmust, aminek a segítségével képeken lévő objektumokat tud megtalálni a neten, a közösségi médiás posztokat felhasználva. Végül így – mágikusan a cselekmény azon pontján, amikor rá kell találni végre valamilyen nyomra a banda után nyomozva – eljutnak egy régi vasútállomáshoz. Amiről aztán ott helyben a rafkós vén róka FBI ügynök megállapítja, hogy hohó, mind a 60 korábbi bankrakblás helyszíne egymérföldnyi távolságra van a sínektől, szóval tehervonat segítségével szállítják a cuccukat, euréka! De kérdem én – és tényleg nem CinemaSins kaliberű röhejes apróságokba akarok most belekötni – az utóbbi hónapok során, hatvan darab bankrablást követően… ezt komolyan csak most sikerült leszűrni? És ha még igen is a válasz… miért kellett ehhez Zoe Kravitz karakterének csoda algoritmusa, ami a végső felismeréshez semmit sem adott hozzá? A film maradék részében ráadásul visszatér abba a „comic relief” szerepbe, amiben sajnos továbbra is inkább kínos, mint vicces a már említett röhejes kliséknek hála.

Egyébként a cselekmény számtalan ilyen szállal operál, ami egy minőségre valamit is adó forgatókönyvíró vagy rendező azonnal kiszúr. Egy elhagyott, névre szóló inhalátor (asztmásként különösen értetlenül álltam ez előtt is) tényleg nem tűnik fel a profi bankrablónak, hogy eltűnik? A végső összecsapásban a számtalan farkas maszkos forradalmár tengerében komolyan csak úgy mágikus módon kiszúrja az FBI ügynök Hoult karakterét? Mind-mind csupán azért történhet meg, mert a plot megkövetelte, hogy így történjen. Beleértve a koncepciót is, mert egyszerűen teljességgel hiteltelen és hihetetlen, hogy nem kapcsolták le őket már rögtön az elején, tekintve, hogy mindent (is) részletesen dokumentáltak a neten videós formátumban.
Ha már a többiek felmerültek… Hoult és Sawai karakterei között a kémia gyakorlatilag nem létezik. Külön-külön alapvetően nem sok vizet zavarnak, noha egyiküknek sem élete szerepe ez (az ugye a Bond lett volna #toosoon), de együtt szinte minden jelenetük kínszenvedés. Számomra már a Kaszkadőrben is teljesen erőltetett élményként csapódott le a Gosling és Blunt közötti románc, de itt aztán egy másodpercre sem hittem el, hogy ők egy házaspár, akik a kisfiúk halála miatt kezdtek ebbe bele. Pete Davidson egyébként kap pár jó pillanatot és az ő szerepe talán a legérdekesebb, ő mindenképp egy kellemes pozitív meglepetésként szolgált számomra ebben a katyvaszban. De az azért tényleg erős, hogy Pete Davidson alakítását tudom inkább kiemelni a végig sztoikus figurát hozó Nicholas Hoult helyett.
Viszont ami tényleg a film leggyengébb aspektusa, az a mondanivaló átadása. A bevezetőtől kezdve igyekeztem megalapozni, hogy bizony egy David Leitch kaliberű rendező a maga hibáival, de legfőképp hiányosságaival, borzasztó választás egy ilyen témájú film élére. A felvázolt anyagi problémákkal mindenki tökéletesen tisztában van és ezzel él együtt ilyen vagy olyan formában évek óta. A csapból is ez folyik, legyen szó a mindennapi hírekről, vagy számtalan másik filmről és sorozatról, ami feldolgozta már ezt a témát. Lehetett volna ez egy „ereszdelahajam”, szórakoztató mozi, de mivel a készítők úgy döntöttek, hogy beleviszik a drámát és a „magasztos” gondolataikat, ezért nem lehet sajnos sem nézőként, sem kritikusként csak fittyet hányni az ezzel kapcsolatos elmaradásai felett.

Didaktikus, repetitív, kamerába kacsintós (szó szerint, gondolok itt Hoult karakterére a film legvégén) módon tálalják ezt a mostanra már tényleg agyonjáratott koncepciót, a film befejezése pedig tökéletesen össze is foglalja Leitch mentalitását és határait. Ugyanis ahogy írtam, igen, szerinte biztosan menő meg „kúl” az a nyitva hagyott zárás és az átbrandingelt YouTube csatorna ott a stáblista legördülése előtt… de pontosan csak arra a pár másodpercre, amíg bele nem gondolunk, hogy mennyire van így ennek egyébként bármi értelme is, főleg a film egészére nézve. Őszintén nem értem, Hoult minek írt erre alá. Főleg, hogy ezeket a gondolatokat ő már stílusosabban átadta A Menüben négy évvel ezelőtt, egy sokkal jobb alakítás kíséretében.
Sajnos a banda borzasztó szlogenjént lenyúlva… a Hogyan rabolj bankot után mindannyian „kajásak” maradtunk egy jobb filmre. A Sikoly 7 mellett az idei év egyik legrosszabb élményét hozta számomra.



