Wes Anderson még mindig ontja magából a filmeket, de egyre nagyobb kérdés, hogy jó-e ez nekünk. A föníciai séma azért halvány fény az alagút végén.

Pedig volt olyan időszak, amikor nem lehetett kérdés, hogy az új Anderson-film eseményszámba megy. Már a ‘90-es években megismerhettük a rendezőt a Petárdával és az Okostojással (Rushmore), majd a 2000-es évek elejétől, a Tenenbaum, a háziátok sikerétől elkezdett kikristályosodni az Anderson-stílus, és jöttek az olyan darabok, mint az utazás Darjeelingbe, a Fantasztikus róka úr, a Holdfény királyság vagy a Grand Budapest Hotel. 

Ám emlékeim szerint nagyjából a 2010-es évek végén, de A Francia Kiadás után feltétlenül az a téma is egyre gyakrabban került elő a nézők és a sajtó körében, hogy vajon mennyire üresedett ki Anderson narratív sémája és vizuális stílusa, van-e benne még egy nagy film. Nos, a Föníciai séma biztos nem az új remekmű, de valamivel jobb, mint az előző sikertelen próbálkozások. 

Mint általában a Wes Anderson-mozik esetében, a történet összefoglalása szinte lehetetlen feladat. Benicio Del Toro alakít egy üzletembert, Zsa Zsa Kordát, akire szó szerint és átvitt értelemben is vadásznak a riválisai. A film elején megpróbálják megölni, majd mikor ez nem sikerül, üzleti úton lehetetlenítik el. Zsa Zsa érzi, hogy közeleg a vég, épp ezért magához veszi elfeledett lányát, Lieslt (Mia Threapleton), valamint újdonsült tanítóját, Björnt (Michael Cera), és felkeresi az üzlettársait, akiktől segítséget kérhet.

Persze idővel látjuk, hogy ez csak a casus belli, valójában lányához szeretne újra közelebb kerülni, ezáltal Anderson − persze nem először, gondoljunk az említett Tennenbaumra és a Holdfény királyságra − a család mibenlétével, az örökített mintákkal is foglalkozik.

Nemrég egy podcastben fogalmaztak úgy, hogy mintha Anderson mára teljesen elvesztette volna az érdeklődését a nagyjátékfilmes formában és terjedelemben. A föníciai sémát látva bizony sok szempontból láthatjuk igazolva ezt az állítást. Ezúttal van valamennyi történet, talán több is, mint a rendező előző két filmjében, de az átfogó narratíva még mindig nagyon vékony, szinte csak arra szolgál, hogy egyik abszurd szegmensből ugorhassunk a másikba. Viszont azt hozzá kell tenni, hogy a főhős utazása ezúttal legalább némileg indokolta ezt narratív szempontból is. 

Persze ezek azok a gagek, amelyekben Anderson igazán otthon érzi magát. Jöhetnek a furcsábbnál furcsább helyzetek, néhány kiemelkedő poén, és persze a szokás szerint elképesztő szereplőgárda: mert ha nincs is cúcsformában, Wes Anderson továbbra is a rendező, akinél néhány perc után egymásnak adja a kilincset Riz Ahmed, Bryan Cranston, Tom Hanks, Scarlett Johansson, Benedict Cumberbatch, Mathieu Amalric, Bill Murray és még sokan mások.

Ezúttal viszont három karakter komolyabb figyelmet kap, és jól is működik ez a hármas dinamika, élükön a mindig remek Michael Cerával, aki a 100 perces játékidő alatt nagyjából háromszor figurázza ki magát. Általánosságban viszont azt mondhatjuk, hogy ha valaki csak a színészek miatt ül be a filmre, csalódni fog, mert a legtöbben nem kapják meg az igazi lehetőséget a kibontakozásra, és nem is csak a játékidő miatt (lehet nagyon emlékezetes egy rövid szekvencia is), hanem mert a legtöbb gag nem túl emlékezetes. 

Persze ahogy említettem, most legalább van egy − mégoly vékonyka − központi kérdéskör is. Zsa Zsa figurája kicsit mintha az Aranypolgár főhőse lenne vagy épp Coppola lázalma a Megalopolisból. Egy olyan férfi, aki mindent alárendel saját ambícióinak, hogy aztán idővel rájöjjön, hogy ez mindhiába, ha gyerekei végül nem nyitnak rá ajtót.

Egyszerűen fogalmazva A föníciai séma arról szól, hogy a világi javak hajszolása helyett a család az igazi érték. És persze, ez egyáltalán nem új gondolat, de helyenként sikerül a közhelyeken túlmutatóan tárgyalni a filmben. Valahol szomorú, hogy egy ilyen kaliberű rendező kapcsán már ezt is ki kell emelni, de ismerve a kontextust, talán senki sem érzi túlzónak.

Némileg túlzás, de nagyjából elmondható, hogy aki akár egyetlen Anderson-filmet is látott, azt olyan nagy meglepetés most sem fogja érni. A föníciai séma hozza, amit a rendezőtől elvárhatunk, talán még inkább, mint az előző két film, de még mindig azt érezhetjük, hogy jól jönne ennek a különc figurának egy új kreatív impulzus.