Nem indul könnyű helyzetből az új Fantasztikus Négyes. A stúdió és a rajongók részéről is hatalmas az elvárás. Míg előbbinél abban reménykednek, hogy masszív anyagi sikert szállít az “új” arcokat felvonultató kaland, addig a közönség egy olyan élményt vár, ami végre kihúzza a Marvelt a középszer mocsarából. Nem túl hálás feladat, főleg annak fényében, hogy egyik korábbi Fantasztikus Négyes film színvonala sem verdeste az eget. Sok a buktató, de innen szép nyerni, a fő kérdés, hogy visszahozható-e a Marvel mágia.
Úgy látszik, mostantól kerüljük az eredettörténeteket, ugyanis a nemrég debütált Supermanhez hasonlóan itt is rögtön a dolgok közepébe vágunk. A címszereplők már négy éve, hogy kozmikus sugárzást kaptak az űrben, ami miatt szuperképességekre tettek szert. A világ megismerte a nevüket, imádják őket, ők pedig bátran szállnak szembe minden érkező fenyegetéssel. Most azonban megváltozni látszik minden, ugyanis a csapat női tagja, Sue babát vár. És nem mellesleg a bolygófaló Galactus közeledik a föld felé, hogy bekebelezze.
A cselekmény egy alternatív világban játszódik valamikor a 60-as években, és a retrofuturisztikus stílus remekül működik. Egy montázsban megismerjük hőseinket, majd bepillantást nyerünk a mindennapjaikba. Folyamatos a pörgés, akadnak kikacsintások és piszok szórakoztató ez a színes-szagos matiné. A komplett filmet el tudtam volna nézni úgy, hogy Reed és a többiek átlagosnak nem mondható hétköznapjait látom. Az atmoszféra pazar, nem veszi magát komolyan, önreflexív, és visz magával a lendület. Majd jön a fenyegetés, el kéne kezdeni történetet mesélni, jellemet ábrázolni és sajnos kibuknak a hiányosságok. Tény, hogy Galactus már csak megjelenésre is monumentális, félelmetes és nem mellesleg iszonyat cool, de urambocsá’ nekem ennyi nem volt elég. Hiába van egy sodrása és remek a tempó, ami a Supermanben összejött, az itt sajnos nem.
Nevezetesen csak képességeket látunk, de nincsenek mögötte emberek. Ben fájdalma a kinézete miatt, Johnny folyamatos bizonyítási vágya, Reed és Sue szülői felelőssége roppant felszínesek, holott lett volna helyük a filmben, de úgy voltak vele, hogy elégedjünk meg az alapokkal. Ugyanez igaz az Ezüst Utazóra, aki kulcsfigura kéne, hogy legyen, ehelyett a háttérbe szorul és akkor tűnik fel, amikor a forgatókönyv úgy kívánja. A konfliktusfeloldás többször nemkülönben mondvacsinált, a nagy ütközet súlytalan és ami az elején még működött matinéként, az a végére bazári látványosságba vált. Apropó látvány. A vizualitás az űrbéli jeleneteknél remek, és a már említett Galactus is pazarul néz ki, de sokszor kilóg a lóláb, főleg amikor a CGI kisbabát kell nézni.
A színészek hozzák a kötelezőt, egyedül Pedro Pascalnal érződik, mintha csak felmarkolta volna a csekket, aztán haladjunk tovább. Persze nincs min csodálkozni, emberünk minden második filmben feltűnik, talán ideje lenne egy kisebb pihenőre vonulnia.
A bevezetőben feltett kérdésre egy nagyon halovány igen a válasz, mert bár pillanatokra sikerül visszahozni azt, amiért megszerettük a Marvelt, ez nem fogja megmenteni az MCU-t. Pedig nem lehetetlen, és muszáj megint előkapnom Supermant, de James Gunn bizonyította, hogy van kraft a zsánerben, csak Matt Shakman nem James Gunn. Akadnak szórakoztató pillanatai és a komplett első harmadot nagyon élveztem, a későbbiekben felsejlő hibák, legyen szó karakterábrázolásról vagy megoldásokról, rányomták a bélyegüket az összképre. Az új Fantasztikus Négyes ennek ellenére sem lett rossz, egy tipikus kellemes Marvel matiné, de, hogy ez mire lesz elég, és lehet-e rájuk építeni a franchise jövőjét, az erősen kétséges.
