Potsy Ponciroli filmjében a szereplők alig beszélnek, a csontok viszont annál gyakrabban törnek. De még azok sem elég gyakran. De miért izgalmas mégis a Motor City?

Legfeljebb a műfaj legkeményvonalasabb rajongói kíváncsiak a szinopszis alapján a Motor Cityre, ugyanis a sztori a létező legtipikusabb bosszúnarratívának tűnik: adott egy férfi, John Miller (Alan Ritchson), aki beleszeret egy helyi gengszter (Ben Foster) barátnőjébe (Shailene Woodley), és bár a lány is szereti őt, a közös életre nincs esélyük, mert a nagyobb kutya elvén a felszarvazott férfi utánuk nyúl, így Johnnak olyan bűnök miatt kell felelnie, amelyeket nem követett el. Kikerülve a börtönből, egyetlen célja lesz: bosszút állni azokon, akik ártottak neki. 

A történet ennél tipikusabb nem is lehetne, a film viszont izgalmas műfaji kísérlet, hiszen pár sornyi dialógus van csupán benne, egyébként szinte némafilmet nézünk. Ezt ráadásul nem is úgy kell elképzelni, hogy nem beszélnek a karakterek, hanem a néző gyakran nem hallja, amiről épp szó van, csak a szájmozgást látja, vagy épp egy másik helyiségből figyeli a beszélgetést. Amikor viszont halljuk a párbeszédeket, azoknak mindig kitüntetett dramaturgiai szerepe van, mint például akkor, amikor a lány igent mond John lánykérésére, vagy a film legvégén az egész történetet keretbe foglaló kijelentés.

A film ritmusát és érzelmi súlyát nem a szavak adják meg, hanem például a zenei világ, ami használ klasszikus filmzenés taktusokat, de persze ha már az 1970-es évek Detroitjában járunk, a korabeli rockszámok is nagy szerepet kapnak. 

Ponciroli eredményesen teremti meg az atmoszférát, a film pont olyan koszos, mint lennie kell, végig úgy érezzük magunkat, mintha azokban a lepukkant útmenti kifőzdékben várnánk a kávéra, jó értelemben B-filmes az egész megvalósítás. Amit tehát a hangulattal, a zenékkel, a színekkel elérhet a rendező, azt el is éri, épp ezért kár, hogy a film csak részben marad hű az eredeti célkitűzéséhez.

Ha egy ennyire lecsupaszított narratíváról van szó, a néző azt várja, hogy tényleg ne töltsünk túl sok időt a karakterépítéssel, induljon azonnal az akció, a Motor City viszont nem ezen az ösvényen halad. Néhány autósüldözést leszámítva egészen az utolsó harmadig kell várni, hogy igazán beinduljanak az események. 

Amit addig kapunk, az átlagos minőségű karakterépítés, amiben megtudjuk, hogy a gengszternek is van szíve, hiszen maga is szereti a lányt, aki kirobbantja a háborút, Shailene Woodley karaktere pedig talán nem az a szent, akinek a főszereplő szeretné őt látni, bizonyos reakciói legalábbis idővel gyanússá válnak.

A színészek feladata a dialógusok hiánya miatt komplikált volt, de Ben Foster hitelesen alakítja a gátlástalan, de valójában mélyen bizonytalan főgonoszt, Shailene Woodley elhiteti, hogy érte érdemes küzdeni, Alan Ritchson pedig szinte az egyetlen kortárs színész, akin nem lötyög egy ilyen szerep. Ő tényleg tudja hozni azt a figurát, aki előbb üt, aztán kérdez, és miatta még az olyan akciófilmes klisék sem fájdalmasak, mint hogy a főhős könnyen leszerel egy egész osztagot. 

Ritchson persze akkor él igazán, amikor a film utolsó harmadában végre eljutunk az akciókig. Ebben a szakaszban jönnek a legerősebb jelenetek, például a liftes párbaj, ahol a Motor City végre tényleg azt hozza, ami miatt beültünk a moziba: vicces, véres, kegyetlen, és a csata után egyik fél sem marad ép. Ponciroli megoldja, hogy a film egyszerre érződjön realistának, sőt helyenként naturalistának, miközben megvan benne a kikacsintás a nézők felé.

Az egész filmre jellemző ez a reflexió,  a rendező tisztelettel használja a zsáner legfontosabb komponenseit, de azzal, hogy lecsupaszítja őket, fel is hívja a figyelmet ezekre, és a nézőt is arra invitálja, hogy elemezze tudatosabban a művet. 

Főként a zárlat erősít rá erre, hiszen a sztori nem ott ér véget, ahol számítunk rá. És bár a zárlat elsőre akár nevetségesnek is hathat, a film mondanivalója szempontjából nagyon is van jelentősége: a két férfi főszereplőt évtizedekkel később látjuk, amikor már mindenüket elvesztették, ami miatt domináns félnek számítottak: John már nem kíméletlen harcos, nemezise pedig ugyan egy nagy kastélyban, de egyedül él.

Ponciroli mintha azt mondaná: pontosan ennyi értelme volt az eredeti konfliktusnak, ennyire semmibe tartó az a harag, ami évtizedeken át mozgatta a karaktereket, ez pedig az egész műfajra nézve érdekes elemzési lehetőségeket nyit ki.

A Motor City izgalmas film, amit egyszer mindenképpen érdemes megnézni, főleg, ha valakit érdekel a korszak, amiben játszódik. Csak azt sajnálhatjuk, hogy ha már a rendező hozott egy ha nem is példa nélküli, de eredeti döntést, nem vitte végig a koncepciót.