A zombifilmek a horror műfaj egyik legrégebbi motorosai. Már az 1930-as években voltak próbálkozások a témában, például a Lugosi Béla nevével fémjelzett Fehér Zombival, de igazán akkor indult be a szekér, amikor George A. Romero 1968-ban megrendezte Az élőhalottak éjszakáját. Azóta számtalan alkotás készült, amiben élőholtak csoszogva, vagy épp rohanva szedték áldozataikat, ráadásul a zsáner erősen át is alakult. Ennek egyik úttörője volt a 2002-es 28 nappal később, mely hosszú szünet visszatért és ismét Danny Boyle rendezése és Alex Garland írása kellett ahhoz, hogy friss vért pumpáljanak ebbe világba.

A 28 nappal később innovatív és bátor vállalkozás volt 23 évvel ezelőtt. Apróságokkal, de úgy nyúlt bele az unalomig ismert formulába, hogy az újszerűnek hasson. Zombik helyett fertőzöttek voltak, akik ráadásul nem slattyogtak, hanem sprinteltek. A düh-kór nemcsak izgalmas felütésnek bizonyult, de egy társadalomkritikus éllel bírt, mely mélyítette a mondandót. Nem beszélve az atmoszféráról, a hibátlan zenéről, a sokak által kritizált kásás képi világról, mely tökéletesen illik ehhez a közeghez. Boyle a fenyegetés mellett a szépet is észrevette, nem volt rest megállni egy-egy pillanatra, és úgy töltötte fel érzelemmel a képeket, ahogy nem várnánk egy ilyen stílusú filmtől.

Öt évvel később a 28 héttel később már egy merőben más mozi lett, kibontotta ezt a világot, nagyobb lett a fenyegetés, és egy sokkal kommerszebb, akció-horrorként funkcionált. Sokakat zavart a csere, a másféle hangnem, de akadnak olyanok is akiknek Juan Carlos Fresnadillo műve tetszett jobban. Az első rész az egyik kedvenc horrorom, de a folytatást is kedvelem, teljesen más okok miatt, így 2025 egyik legjobban várt alkotása volt 28 évvel később. Nem tudtam mire számítsak, de az elvárásaim magasak voltak.

A düh-kór egész Nagy-Britanniát bekebelezte és a szigetország karantén alatt van évek óta. A tinédzser Spike (Alfie Williams) egy elzárt kommunában él apjával és beteg édesanyjával. A fiú miután először megtapasztalja a kinti világot, úgy dönt felkeres egy orvost, hogy meggyógyíttassa anyját.

A nyitány rögtön erősen indít és segít abban, hogy felvegyük ennek a magából kifordult világnak a ritmusát. A felütés egyszerű, de Garland és Boyle nem feltétlenül a történettel akarnak operálni, sokkal inkább a körítéssel és a tartalommal, amivel kitöltik az összképet. A 28 évvel később ugyanis rengeteg dologba belekap, s noha nem mindig a legprecízebben, soha nem hat feleslegesnek egy-egy téma. Nagyon érződik rajta a brit stílus, ráadásul kap a film egyfajta történelmi, aktuálpolitikai reflexiót, ám cseppet sem didaktikusan vagy zavaróan. Szintén remek húzás, hogy fogalmunk nincs merre halad a történet, részleteiben lehet, hogy helyesen következtethetünk dolgokra, de abszolút kiszámíthatatlan és pazarul keveri a műfajokat. Végig megtartja a zombihorror kontextust, feszült, izgalmas és brutális. Kicsit talán feleslegesen, de új fertőzött kasztok is megjelennek, bár tény, hogy sikerült jól használniuk őket.

Erre jön rá egy felnövéstörténet, melyben Spike kálváriája elevenedik meg előttünk, ahogy szembesül az élet mulandóságával, ahogy viszonyul a szüleihez és elindul a saját útján. Működik az érzelmi töltet, az apa és anya közti kontraszttal, nem beszélve az abszolút csúcspontról, melyben a fiú megtanulja a memento mori kifejezés lényegét. Boyle kiváló érzékkel ábrázolja a halál közelségét, annak elfogadását és az ezzel járó lélektant. Ugyanakkor nem feledkezik meg a humorról, helyenként meglepően kacagtató a film, ami ebben a miliőben igazi felüdülésnek hat. A folyamatos fenyegetettség közepette talán az hatott zavarónak, hogy Spike kicsit túl gyorsan szokja meg a kinti létet. Még soha nem járt a faluján kívül, mégis egy alkalom után remekül boldogul, ami kicsit furcsának hatott. A másik, sokkal látványosabb tényező, a zárás, és ez sokaknál ki is fogja csapni a biztosítékot. Borzasztó bizarr, egyúttal megágyaz a hamarosan érkező folytatásnak, de ettől függetlenül sokan nem fognak tudni mit kezdeni vele. Tény, hogy zavarba ejtően őrült, ám ad egy keretet a filmnek.

A színészek csodásak, mint Jodie Comer, Aaron-Taylor Johnson és Ralph Fiennes, de az igazi találat Alfie Williams, aki előtt garantáltan nagy jövő áll.

A 28 évvel később mintha ötvözné az első két felvonást, mégis merőben elüt tőlük. Boyle videoklipes stílusban rendez, ügyesen játszik a színekkel, Anthony Dod Mantle operatőr pedig bátran kísérletezik a képekkel és fantasztikusan teszi. Az atmoszféra, a zenék hibátlanok, és közrejátszanak abban, hogy létrejöjjön ez a semmihez sem fogható, zsigeri élmény. Hatalmas bravúr, hogy ennyire működőképes ez a koncepció, nem beszélve a tartalmi mélységről, karakterdrámáról, miközben a szórakoztatás sem marad háttérben. A 28 évvel később hatást gyakorol az emberre, és rögtön újranéztem volna miután vége lett. Nem kertelek, nagyon tartok a hamarosan érkező, Nia DaCosta által rendezett folytatástól, de ez nem változtat a tényen, hogy Boyle képes volt tartani a színvonalat és a 28 nappal később innovatív vízióját új szintre emelte.