Harmadik évadával jelentkezett a Netflix egyik legsikeresebb sorozata, a Bármit, csak ezt ne pedig bizonyította, hogy még mindig megvan benne a lendület, csak kicsit fókuszt kellett váltania. 

Erin Foster önéletrajzi ihletésű sorozata Joanne (Kristen Bell) és Noah (Adam Brody) kapcsolatát mutatja be, amely a kezdetben nem is lehetne elképzelhetetlenebb. Egy autonóm, a saját szexuális kalandjairól és párkapcsolati hibáiról podcastet készítő nő hogyan jöhetne össze egy rabbival? Az első évad konfliktusait a kapcsolat irracionalitása adta, a készítő azt vizsgálta, mi van a nagy találkozás, az első szex után? Meddig hihetünk abban, hogy nem kell foglalkoznunk a kínzó kérdésekkel? A második évadban még mindig a kapcsolat fennmaradása volt a tét, a harmadik szezon viszont már egy stabil lábakon álló viszonyt mutat be, így a kérdés már inkább az, a főhősök mit kezdenek a környezetükkel.

Foster sorozata nyilván nem váltotta meg a világot, de jó humorú romantikus dramedyként érdemes volt követni, főleg, mert a szerethető főhősök mellett a mellékszereplők is remekeltek, illetve szórakoztató volt a környezetrajz. Egy olyan Hollywood tárult fel a szemünk előtt, amiben érdemes volt elveszni, még akkor is, ha azt nyilván az első pillanattól teljes kétkedéssel fogadtuk, hogy három nő is megél abból, hogy a saját életéről készít podcastet. Egy ilyen formulának természetesen megvannak a korlátai, hiszen egy ponton túl nem lehet nem önismétlő a szerelmi évődés, a főhősök nem veszhetnek össze két epizódonként, hogy aztán újra kibéküljenek. A készítők felismerték, hogy Joanne és Noah benne maradhat a történetben, érdemes ábrázolni a stabil kapcsolatot is, de egyúttal nem kell elengedni a romkom szerkezetet sem, hiszen az első évad óta évődik Joanne húga és Noah bátyja, Morgan (Justine Lupe) és Sasha (Timothy Simons).

A harmadik évadra a sorozat megőrizte fő erényeit, miközben számot vet azzal is, hogy harmadjára már nem lesz vicces ugyanaz. Így sokkal kevesebb szerepet kap a két főszereplő családi háttere közötti ellentét, már ritkábban jelennek meg – az első két évadban sokak által kifogásolt – zsidó sztereotípiák, sőt, Foster ebben a szezonban érzékenyen mutatja be, hogy Joanne végül áttér a vallásra. Ebből a szempontból kulcsjelenet egyébként még a második évad végén Rebecca (Emily Arlook) monológja, amiben elmondja Joanne-nek, hogy szerinte ahogy ő, az emberek többsége is misztikusabbnak gondolja a zsidó hitet, mint kellene. A vallás a sorozat szerint nem a szokásokban rejlik, hanem abban, hogy tartozunk egy közösséghez, és a nehéz pillanatokban is van kapaszkodónk. Ezáltal nem válik propagandaszerűvé a történetszál, mert értjük, hogy egy Joanne-hez hasonló ember miért keresi a mankókat az életben. Ráadásul ezáltal végre Kristen Bell is kapott valódi színészi feladatokat, és fel is nőtt az első évad óta remek Adam Brody mellé. 

Egy vígjátéksorozatnak a harmadik évadra el kell jutnia oda, hogy alapvetően a karakterek működtetik, abból, amilyenek a figurák, következnek a szituációk, a poénok. A Bármit, csak ezt ne szerencsére rendelkezik néhány remek mellékszereplővel. Közülük Morgan kap kiemelt szerepet (van egy teljes epizód, amely rá koncentrál), akiről végre lehull az álca, és valamit megérthetünk a valós személyiségéből. Egy olyan nőről van szó, aki a környezettől rendre azt a visszajelzést kapja, hogy túl sok, harsány, épp ezért nehezen mer nyitni bárki felé. Sasha viszont az első perctől hasonlóan különc karakter, kettejük egymásra találása épp ezért elkerülhetetlen. Bár a tetőpont a hirtelen egymásra nyitott ajtóval klisés, a három évad alatt bejárt ív egyáltalán nem az, az első epizódoktól fogva érezhető a folyamatos közeledés, amit Justine Lupe és Timothy Simons remekül ábrázol. Rajtuk kívül továbbra is a sorozat egyik legjobb karaktere Sasha felesége, Rebecca, akivel épp válófélben vannak. Korábban ő inkább a fanyar humorával volt jelen a sorozatban, most egy olyan nőt látunk, akinek újra kell terveznie a teljes életét. 

Bár helyenként bekukkant a sorozatba a valóság – ha más nem, a popkulturális utalások által –, a Bármit, csak ezt ne továbbra is egy eszképista világban játszódik, ahol mindenki ráér nap közben is, ahol egyszerre olvassuk a pletykalapokat, de hivatalosak is vagyunk a szórakoztatóipar legnagyobb bulijaira, ahol már nemcsak podcastet készíthet valaki a kínos szerelmi életéről, hanem könyvet is írhat ugyanerről (bár látva manapság a könyvkiadás minőségét, ez nem is annyira elképzelhetetlen). A sorozat nem színvonalában, hanem attitűdjében egy Hallmark-szerű menekülés a valóságból és csak annak érdemes elkezdeni, aki nyitott az ilyesmire. 

A harmadik évad eljut egy olyan végpontra, amely a főszereplők tekintetében akár lehetne sorozatzáró is, de látva, hogy a mellékszálakat tekintve viszont még rengeteg a kérdés – a nézettség pedig továbbra is rendben van –, szinte biztosra vehető a folytatás. És van még annyi tehetséges színész és jó karakter a történetben, hogy ne mondhassuk, hogy ezt bizony senki nem akarja.