Hollywood eddig az írónőre sokkal inkább jellemző romantikus melodrámákat dolgozta fel Colleen Hoover munkásságából, a Verity viszont inkább thriller akar lenni, de ez nagy jóindulattal jön csak össze. 

A történet szerint Verity Crawford (Anne Hathaway) a világ egyik legsikeresebb szerzője, akinek könyvei azért különlegesek, mert elképesztő erővel tudja megvilágítani a negatív karakterek lelki világát. Egy baleset következtében azonban Verity nem tud tovább dolgozni, a rajongók viszont várják az új könyvet, ezért férje, Jeremy (Josh Hartnett) felbérel egy kevésbé sikeres írót, Lowen Ashleigh-t (Dakota Johnson), hogy segítsen nejének az írásban. A szellemíró a családhoz költözik, hogy megismerje Verity munkamódszerét és jegyzeteit,  de könnyen lehet, hogy sokkal mélyebb titokra lel. Ráadásul Jeremy is egyre nehezebben engedi el őt. 

Nem árulok el nagy titkot azzal, hogy a jó thriller titka a feszültségkeltés, hogy a néző már a kezdeti idilli jeleneteknél is érezze, hogy mintha valami nem lenne rendben. A Verityből pont a sejtetés hiányzik, minden túlságosan direkt: a film első fele a Hooverre jellemző romantikus mázzal telik el, majd átmenet nélkül váltunk át a terrorra. Ráadásul a mozi külsőségei is nagyon hamar elárulják a titkot, hiszen a történet legnagyobb része egy olyan házban játszódik, amelyet Alfred Hitchcock is megirigyelné, ráadásul Lowent úgy ismerjük meg, hogy egy baleset nyomán vér teríti be az egész arcát. A klasszikus thriller elemek nem működnek a filmben, nem épül igazi feszültség, és a lélektani mélységeket sem sikerül megmutatni. Nem attól lesz valami félelmetes, ha néha váratlan pillanatokban kezd el folyni a vér, se nem attól erotikus, ha esetenként lekerülnek a ruhák. Pedig a kerettörténet ebből a szempontból nyerhetett volna értelmet, a fikcióban szereplő írónő mellett Hoover is megmutathatta volna, hogy képes lélektani szempontból összetett karaktereket írni, de ez aligha sikerült. 

Verity forgatókönyvírói szempontból kifejezetten nehéz karakter, mert nagyon kevés konkrét cselekedetét látjuk, végig mások véleménye, illetve saját narrációja alapján ítéljük meg őt. Jeremy hozza a Hoover-művekben megszokott kiismerhetetlen, és minden bizonnyal veszélyes szívtiprót, az egyetlen valamennyire izgalmas karakter Lowen, aki kezdetben lelkes fiatalnak tűnik, aki meg akarja ismerni az igazságot. Ám ahogy haladunk előre a filmben, világossá válik, hogy ő sem az a szent, akinek mutatni akarja magát. Sőt, Verity életére vágyik, és ezért bármit hajlandó is megtenni. 

Az elégtelen karakterépítés azt is eredményezi, hogy pszichológiailag értelmezhetetlen, teljesen illogikus dolgok sora történik a filmben, amit ráadásul igazán ízléstelen szimbolikával tesz még nézőpróbálóbbá a rendező (gondoljunk csak a piros fényekre). Komoly klinikai kórképet lehetne írni arról a férfiról, aki lebénult felesége ruhájában kívánja meg szeretőjét, de arról a nőről is, aki akkor érez először olthatatlan vágyat, amikor kiderül, hogy a férfi korábban volt feleségét is manipulálta. És aztán jön a film végi nagy csavar, amit csak az nem lát előre, aki a műfajból egyetlen darabot sem ismer. Igazán olcsó húzás ez, akkor bedobni egy fordulatot, amikor már nem tud igazán mit kezdene vele a befogadó, de legalább a könyvből jön, így azért nem a filmeseket érdemes korholni. A Verity saját definíciója szerint az igazságot akarja megkérdőjelezni, de minden állítását annyira sokszor és annyira direkten hangsúlyozza, hogy a néző nem tudja látni az árnyalatokat. Nyilván igazságtalan az összehasonlítás a klasszikusokkal, de számtalan film megmutatta már, miként lehet egy történet végi csavart úgy felépíteni, hogy az valóban újraértelmezze a látottakat. 

Az eddigiekből is kiderülhetett, hogy a Verity kifejezetten rossz film, ennek ellenére egy ponton túl parádés szórakozást nyújt. Ritkán látni nagy hollywoodi stúdió által sztárokkal készített filmet, ami ennyire nélkülöz minden ízlést és finomságot, ami ehhez a műfajhoz kell, így a mozi második felére átfordul az élmény, sokszor tényleg nem hisszük el, amit a vásznon látunk. Ha már sztárok, bár kedvelem Dakota Johnsont, és jóval több ő, mint A szürke ötven árnyalata főszereplője, ezt a filmet látva nem csodálom, ha valaki mémeket készít az alakításából. 

Nekem kívülállóként helyenként testen túli élmény volt a Verity, de ahogy figyelem a könyves fórumokat, a rajongók sem elégedettek a mozival. Így ha kompetensebb, magán is nevetni tudó thrillerre vágyunk, a Housemaid lesz a válasz az idei felhozatalból.