Mi sem áll távolabb Andrej Zvjagincev cannes-i Nagydíjas filmjétől, mint egy James Bond-mozi, de ha elvonatkoztatunk a történetétől és csupán a címre hagyatkozunk, a Minótaurosz karakterei egytől egyig a kiszolgáltatottság valamely formáját élik át. Ebben a történetben a holnapot az éppen eszkalálódó orosz-ukrán háború (vagy, ahogy ők nevezik, különleges katonai hadművelet) jelenti, a marok pedig az orosz állam és egy férj (Dmitriy Mazurov) alakjában jelenik meg.

Miközben Gleb (Mazurov) épp házasságát próbálja rendbe tenni a saját eszközeivel, addig cégvezetőként is helyt kell állnia. A feladata azonban most nem az éves költségvetés megtervezése, hanem felsőbb politikai utasításra ki kell választania tizennégy beosztottat, akiket aztán az ukrán frontra küldenének.

Nem sok film készült erről a témáról, főleg nem orosz alkotoktól, akik kritikával mernék illetni a putyini vezetést. Zvjagincev 2022 óta már nem Oroszországban él, így a Minótaurosz sem ott forgott, hanem Lettországban, mely hellyel-közzel megidézi az eredeti helyszínt. A pontos megidézés azonban nem is feltétlenül célja a filmnek, sőt jelentősége van annak, hogy Gleb családjának életkörülményei sokkal inkább emlékeztessék a nézőt egy multimilliárdoséra, mint egy orosz átlagember mindennapjaira. A rendező ezzel rámutat arra, hogy egy bizonyos anyagi helyzet és társadalmi pozíció felett már gyakorlatilag szertefoszlik annak a jelentősége, hogy az ember épp Franciaország szívében vagy Oroszországban keresi-e degeszre magát.

Egy pontig. Ugyanis elérkezhet az a pillanat, hogy a politika közbeszól, és nincsen választási lehetőség. Persze naivitás volna azt gondolni, hogy a nyugati társadalmakban ne lenne párbeszéd, vita vagy verseny a politikai elit és a nagyvállalatok között, de az alá-fölérendeltség ezen formája valószínűleg sokkal ritkábban fordul elő, mint odaát. A háború felülír minden piaci szabályt. A narratívájuk szerint egy sérthetetlen nemzeti ügyről van szó, melyet a minimálbéren tengődő kétkezi munkástól a csinovnyikon át a milliárdos cégvezetőig mindenkinek szolgálnia kell. Itt pedig már csak az a kérdés, hogy Gelb ki volt valójában. Egy gazdag vállalkozó, akinek sokáig szerencséje volt, egy oligarcha, vagy egy stróman? Gazdasági szempontból nem feltétlenül kapunk választ, de ha az ideológiai és a politikai politikai kontextust vesszük alapul, lennének tippjeink.

A Minótauroszban Zvjagincev ismét lefest egy korképet napjaink Oroszországáról, ahogy azt tette korábban például a Leviatánban. Egymás mellé helyezi a főszereplő magán-és közéleti kihívásait, melyekből felsejlik egy univerzális üzenet az ország jelenlegi állapotáról. Főszereplőnk felemás helyzetben van: felelős döntéseket kell hoznia, jelentős hatalom összpontosul a kezében, mégis kiszolgáltatott marad végeredményben. Szokatlan megközelítés, de az átlagember harcát egy olyan karakter életszakaszán keresztül ismerjük meg, akinek szinte minden megadatott.

Egy rendkívül intelligens (érdemes a mitológiai párhuzamokat figyelni és elemezgetni), olykor már-már a groteszkbe hajló, mégis aktuális témákat boncolgató thiller-drámáról van szó, mely tisztában van azzal, hogy a szomszédban folyó háborúról lehet úgyis látleletet adni, hogy nem a front borzalmait, hanem egy karakter személyes drámáját vázolja fel elénk. Ez nem csak azért izgalmas húzás a filmtől, mert ezzel a friss trauma képi ábrázolását szorítja háttérbe (véleményem szerint helyesen), hanem így még többet el tud árulni egy olyan rendszer működéséről, melyet már nagyon régóta magunk mögött kellett volna hagyni.

A filmet a 2026-os Cinefest Miskolci Nemzetközi Filmfesztiválon láttuk, a magyar mozikban október 14-én debütál.