Vannak képregénypanelek, amelyek mélyen beleégnek a popkulturális emlékezetbe, és ezek közül is az egyik leginkább emblematikus minden bizonnyal az a kép, amikor Bane a feje fölé emeli a kimerült Denevérembert, majd egyetlen mozdulattal elroppantja a gerincét. Máig emlékszem, mennyire letaglózott, amikor gyerekként először láttam ezt a jelenetet egy magazinban – szokatlan, szinte elképzelhetetlen volt, hogy egy idealizált hős ennyire sebezhető legyen.

A kilencvenes évek ikonikus DC-crossoverének animációs adaptációja régóta váratott magára, a stúdió most azonban nekigyürkőzött, hogy egy trilógia keretében vigye vászonra a Sötét Lovag bukását. A Batman: Knightfall Part 1: Knightfall egy meglepően nyers alkotás, amely bár jól ragadja meg a karakterek pszichológiáját, a több mint száz füzetet felölelő eredeti saga epizodikus jellegéből fakadó egyenetlenségeket nem képes teljesen levetkőzni.

Kisebb bravúr, hogy még ezzel együtt is az utóbbi idők legjobb egész estés animációját hozta össze a DC.

A történet alapfelvetése egészen a kilencvenes évek elejére nyúlik vissza, amikor a DC-nél felismerték, hogy itt az ideje megmutatni a sokáig tökéletesnek hitt bálványok – mint a szintén ekkoriban elhalálozó Superman – esendőségét. Itt lép be a képbe Bane, aki egy hírhedt börtönben született és nevelkedett, majd az ottani körülmények között tornázta magát szellemi és fizikai szempontból is emberfeletti szintre. Szabadulása után azonnal a gothami alvilág fejévé akar válni, ám ehhez pontosan tudja, hogy először magát a várost szimbolizáló Batmant kell elpusztítania.

Bár a Knightfall trilógiaként valósul meg, a Jeremy Adams által írt nyitány vállalása így sem csekély. A cselekménynek nem csupán a gerinctöréshez vezető vesszőfutást kell felépítenie, de meg kell alapoznia Bane (Michael Mando), a hasadt elméjű Azrael (Pablo Schreiber), valamint az új Robin, Tim Drake (Jack Giffin) bemutatkozását is. A film szerencsére kiválóan érzékeli, hol kell megkurtítania a képregényes alapanyagot, és bátran nyesi le a felesleges vadhajtásokat, hogy a fókuszt mindvégig Bruce Wayne mentális és fizikai leépülésén tarthassa.

Éppen ez a megközelítés adja számomra a film legnagyobb erényét. Az adaptáció remekül érzékelteti, hogy Bane győzelme nem a nyers fizikai erőben rejlik (noha a venom droggal felturbózott izomkolosszus megjelenése elképesztően fenyegető), hanem a taktikai zsenijében, amellyel módszeresen, belülről őrli fel ellenfelét. Azzal, hogy az Arkham Elmegyógyintézet foglyainak – köztük az Őrült Kalaposnak vagy a sorozatgyilkos Zsasznak – szabadon engedésével egy végeláthatatlan hajszába kényszeríti Gotham védelmezőjét,

valójában Batman legnagyobb gyengeségét fordítja ellene: azt a messiáskomplexust, amely elhiteti Bruce-szal, hogy a város egyetlen pillanatra sem maradhat magára, a megállás pedig egyenlő a cserbenhagyással.

Már a képregénynek is az egyik legkülönlegesebb aspektusa volt az a folyamat, ahogy a legyőzhetetlenség illúziója lassan, de biztosan szertefoszlik a Sötét Lovag körül. Rendkívül egyedi – és egyben felkavaró – élmény látni, ahogy a hős egyre nehezebben állja a sarat, és a kimerültségtől már a kisstílűbb ellenfelekkel is alig bír el, mielőtt Bane egyáltalán először szembeszállna vele. Már csak azért is figyelmet érdemel a Knightfall, mert ritkán ábrázolják ennyire elesettnek, végletesen kiszolgáltatottnak Gotham védelmezőjét.

A karakter hangját adó Anson Mount remekül érzékelteti ezt az elhatalmasodó kimerültséget. Játéka mentes a túlzásoktól; Batmanje még mindig határozottan osztja a parancsokat, de a hangszínében már tetten érhető az elkerülhetetlen összeomlás. Michael Mando Bane-ként szintén telitalálat, mindvégig egy kimért, nyugodt stratéga képét festi le, aki szellemi kihívást is jelent a detektív számára.

A vizualitás terén a DC animációs részlege ezúttal valóban kitett magáért. A karakterdizájnok – például Batman szinte önálló életet élő köpenyével vagy az irreálisan túlméretezett Bane-nel – hűen idézik a kilencvenes évek rajzolóinak, főként a néhai Norm Breyfogle-nek és Kelley Jonesnak az örökségét. A küzdelmeknek súlya van, az ütések érezhetően fájnak, ami elengedhetetlen egy olyan történetben, ahol a főhős testének amortizálása adja a narratíva gerincét. Ráadásul a film a megszokottnál is durvább, sőt helyenként kifejezetten véres és brutális, amire nem számítottam előzetesen.

Ugyanakkor a Knightfall nem mentes a hibáktól sem. Említettem már, hogy szükségszerűen kurtítottak a forrásanyagon, ám a nyolcvanperces játékidő miatt az alkotók kénytelenek voltak jelentősebb szálakat is csak vázlatosan felskiccelni. Míg Bane eredettörténetét a Santa Prisca-i börtönévekkel kellő alapossággal ábrázolják, addig a később kulcsszerepet játszó, skizofréniával és vallási fanatizmussal küzdő Azrael motivációi a levegőben lógnak: a forgatókönyv egyszerűen nem ad elég teret ahhoz, hogy a karakter belső küzdelme átélhetővé váljon.

A fő probléma azonban magából az adaptáció természetéből fakad. Mivel a sztori szigorúan tartja magát a több alkotó által írt, terjedelmes képregényfolyam alapjaihoz, a cselekmény egy idő után óhatatlanul önismétlővé válik. Az “újabb gonosztevő bukkan fel, Batman pedig fáradtan is legyőzi” formula egy hosszabb sorozatban működőképes, de egy másfél órás film gerinceként egy boss-rush videojáték érzetét keltheti. A fókuszálás hiánya miatt a cselekmény néhol inkább emlékeztet egy összefoglaló montázsra, mintsem egy saját lábán megálló filmélményre, így a komolyabb tematikai ziccerek (például a börtönben született Bane és az árvaságba kényszerített Bruce párhuzamai) nagyrészt kihasználatlanul maradnak.

Mindent egybevetve az az igazság, hogy a hibái dacára is piszkosul élveztem a Batman: Knightfall nyitányát. Egy stílusos és a képregények szellemiségéhez hű adaptációt kaptunk, amely az utóbbi évek hullámzó animációs felhozatala után felüdülést jelenthet a rajongóknak, a Denevérember kedvelői számára pedig igazi aranybánya. Az alapköveket szépen letették, most már csak az a kérdés, vajon a folytatásokban az alkotók mernek-e egy kicsit bátrabban eltérni a panelektől, hogy a kendőzetlen akciójelenetek mellett egy koherensebb drámát is elhozzanak Gothambe.