Dübörögnek a sporttartalmak a Netflixen, most a világ egyik legismertebb futballedzőjére került sor. A Mourinho azonban nagyon kevés újdonsággal szolgál. 

Pedig ha valakiről lehet filmet készíteni, az kétségtelenül José Mourinho. A Real Madridhoz nemrégiben másodjára kinevezett portugál edző ugyanis amellett, hogy egykor valóban a világ egyik legsikeresebb trénere volt, színes, izgalmas karakter, valódi popkulturális mém, akiről még az is hallott, aki életében egyetlen futballmérkőzést sem látott. Ráadásul ismét kiderült, hogy az élet remek rendező, hiszen a Mourinho akkor jelent meg a Netflix kínálatában, amikor a Special One néven emlegetett tréner talán utolsó nagy lehetőségét kapta azzal, hogy másodjára is leülhet a Real Madrid kispadjára. 

Sem azzal nem untatnék senkit, hogy végigveszem José Mourinho karrierjét, sem azzal, hogy elmondjam, személyesen én mit gondolok róla. Itt mégiscsak a sorozat esztétikai minőségéről kellene valamit mondanunk, illetve első körben a kontextusáról. A Drive to Survive sikerével a Netflixen új műfaj nyert teret, a sporttal kapcsolatos dokumentumfilmek elárasztották a streamingszolgáltató kínálatát, azóta tenisszel, kerékpárral, golffal, amerikai sportokkal, no meg persze futballal kapcsolatos tartalmak sora került fel és tett szert nagy népszerűségre. Ezeknek a többsége nem feltétlenül azzal a céllal készül, hogy önálló műként különösebben izgalmasak legyen, sokkal inkább azoknak szeretnének extra információt, kulisszák mögötti betekintést adni, akik ismerik, követik a szereplőket. Ritka, de üdítő kivétel az ESPN 30 for 30 című sorozatának sok epizódja, vagy a The Last Dance, de még a néhány hónappal ezelőtt megjelent Rafa című sorozatnak is voltak izgalmas aspektusai, közel tudta hozni a határait folyamatosan kitoló sportoló karakterét. 

A túltermelés viszont azt is eredményezte, hogy kialakultak olyan műfaji sémák, amelyeket egyre nehezebben tudnak (vagy akarnak) felülírni az alkotók. A Netflix ebben a zsánerben is kialakított egy sajátos esztétikát, gondoljunk akár a vágási stílusra, az archív felvételek használatának módjára, az interjúk megjelenítésére vagy önmagában a téma megközelítésére. Az igazán váratlan viszont az, hogy a Mourinho még ebben a mezőnyben sem a jobb darabok közé tartozik. 

Ha valakiben felvetődött a kérdés, miként lehet három részben egy ennyire gazdag és sokszínű életutat bemutatni, a válasz az, hogy nyilván sehogy. Épp ezért a Mourinho valójában az edző karrierjének egy meghatározott szakaszára koncentrál, az első Chelsea-szakasztól tart az első Real-időszakig, miközben persze kitekint a korábbi és a későbbi periódusokra is. Mourinho karrierjének ez volt a legsikeresebb időszaka, a sorozat pedig képes érzékeltetni, hogy az edzőre ekkoriban nem véletlenül aggatták a különleges jelzőt. Amikor ő belépett egy helyre, jelenléte mindenki számára magától értetődő volt, hihetetlen karizmával ragadta magával a játékosait. Az is kiderült viszont már ebben az időszakban, hogy Mourinho miért nem tudott hosszú távon egyetlen csapatnál sem építkezni. 

Csapatai motivációs bázisát a “mindenki ellenünk” érzésére építette. Felépített egy olyan narratívát, amiben mindenki – beleértve a játékvezetőket, az ellenfeleket és gyakran még a saját szurkolókat is – a csapat ellen dolgozik, így annak a tizenegy játékosnak a feladata, hogy felvegye a harcot a világgal. Csakhogy ez az indulatokat a végletekig feszítő hangulat idővel kontraproduktívvá válik, hiszen egyre kicsinyesebb eszközökkel lehet fenntartani a háborús érzetet. Épp ezért a Mourinho által teremtett mentális szörny gyakran ellene fordult, és olyan játékosokkal került összetűzésbe, mint például Iker Casillas a Real Madridnál. A sorozat legnagyobb erénye, hogy tényleg megértjük belőle Mourinho működését, a személyiségéhez viszont egyáltalán nem kerülünk közelebb. 

Egy igazán érdekes dokumentumfilmhez ugyanis elsősorban az kell, hogy a benne szereplők képesek és hajlandóak legyenek valóban megnyílni. José Mourinhóban viszont ez az igény nem volt meg, az egész sorozatot szerepben hozza le: ő a többség véleményére fittyet hányó, öntörvényű zseni, aki mindig a körülmények áldozata. Nemcsak az interjúiban érződik ez, maga a sorozat is átveszi az attitűdöt, így főleg számára kellemes témákról kérdezik Mourinhót, karrierje sikertelenebb időszakait gyorsan elintézik, főként az utolsó epizód záró montázsában. Egy-egy pillanat emelkedik csak ki, például amikor Mourinho arról mesél, hogy a családja valószínűleg jobban érzi magát nélküle. Ez bárki szájából nagyon erős mondat lenne, a sorozat viszont nem kerekíti le, nem ad neki valódi kontextust. 

Ezzel együtt futballrajongóknak nyújt élvezetes pillanatokat a sorozat, jó belülről újraélni egy-egy legendás meccset (például az Inter Barcelona elleni BL-elődöntőjét), de a Mourinho összességében sokkal inkább PR-anyag, mint egy önálló céllal és gondolatvilággal rendelkező dokumentumfilm. Lehet, hogy a trénerről játékfilmet lesz majd érdemes készíteni a jövőben.