A kortárs fősodorbeli horror gyakran hajlamos belekényelmesedni a kiszámítható biztonsági játékba, ahol a futószalagon érkező, sokadik démonos franchise-epizódok már ritkán képesek valódi, zsigeri rettegést kiváltani a nézőkből. Éppen ezért hatnak üdítően az olyan meglepetésszerű, független sikerek, mint a netes folklórból táplálkozó Backrooms – Hátsó szobák vagy a generációs szorongásokat bravúrosan megragadó Megszállottság. Ebbe a sorba illeszkedik a Sundance Filmfesztiválon debütált, elsőfilmes ausztrál rendező, Adrian Chiarella alkotása, A Léviták könyve (Leviticus) is, amely egy elképesztően erős, provokatív alapötletre építve teszi fel a kérdést:

létezik-e annál vérfagyasztóbb, mint amikor valakiből erőszakkal akarják kitörölni a legbelsőbb identitását?

A film egy poros, isten háta mögötti ausztrál kisváros fojtogatóan konzervatív közegébe kalauzol minket, ahol a helyi vallási közösség mindennapjait a dogmatikus szabályok és az ószövetségi törvények határozzák meg. A cím is Mózes harmadik könyvére, azon belül is arra a sokat idézett, hírhedt passzusra utal, amely halálos bűnként bélyegzi meg a homoszexualitást, és amelyet a bigott fanatikusok oly előszeretettel használnak saját gyűlöletük spirituális igazolására.

Ebben a mérgező mikroközegben próbál dűlőre jutni a kamaszkor útkeresésével és az első, mindent elsöprő szerelemmel a fiatal Naim (Joe Bird), aki menthetetlenül belezúg osztálytársába, Ryanbe (Stacy Clausen). A fiúkat Naim egyedülálló, gyászoló és a hitbe vakon kapaszkodó édesanyja (Mia Wasikowska) hurcolja el a helyi gyülekezetbe, ahol a magát felkent gyógyítónak tartó férfi (Nicholas Hope) egy ördögűzéshez hasonlatos konverziós szertartásnak veti alá a saját nemükhöz vonzódó, ezáltal a közösség szemében bűnösnek bélyegzett fiatalokat.

A rituálé azonban – ahogy az a horror műfajában lenni szokott – balul sül el, a beavatkozás ugyanis nem “kigyógyítja” a fiúkat a vonzalmukból, hanem egyenesen rájuk szabadít egy láthatatlan, gyilkos veszedelmet, amely mindig annak a személynek az alakját ölti magára, akit a leginkább szeretnek és vágynak. Innentől kezdve a kamaszok sosem tudhatják biztosan, hogy aki feléjük közeledik, az a biztonságot jelentő, hús-vér szerelmük, vagy egy természetfeletti entitás, ami az életükre tör.

A Léviták könyve ezzel a húzással a 2014-es Valami követ örökségéhez nyúl, noha azt egy markánsan queer kontextusba helyezi, a benne megjelenő fenyegetés pedig sokkal több egy szimpla kísértethistóriánál. A gyilkos démon tulajdonképpen a vallási alapú átnevelő táborok és a konverziós terápiák hatásának metaforája. A film nem kevesebbet állít, mint hogy az identitás, a természetes vágyak elfojtására tett kísérletek nem vezetnek megtisztuláshoz, csupán rettegéshez, szégyenhez és internalizált homofóbiához, amely végül felemészti az áldozatot.

A valódi gonosz itt a kirekesztés és az a fajta ideológia, amely elhiteti egy fiatallal, hogy a saját érzései miatt rettegnie kell önmagától.

A két fiatal főszereplő, Joe Bird és Stacy Clausen könnyed természetességgel, a coming-of-age filmek minden bájával és drámájával hozzák a bizonytalan, mégis egymásba kapaszkodó kamaszokat. Alakításuknak köszönhetően a film nem csupán tézisfilmként, hanem romantikus drámaként is megállja a helyét. Szintén kiemelendő Mia Wasikowska, aki nagyszerűen lavírozik az anya hálátlan szerepében. Karaktere azért is igazán rémisztő, mert hiányzik belőle a vegytiszta gonoszság; őszintén hiszi, hogy a fiát menti meg a kárhozattól, és a film kontextusában az ilyen hétköznapi, emberi gyengeség gyakran nagyobb problémákat okoz, mint egy túlvilági entitás.

Ugyanakkor bármennyire is erős az alapvetés, Adrian Chiarella elsőfilmes rutintalansága több ponton is gátat szab annak, hogy A Léviták könyve beírja magát a műfaj klasszikusai közé. A mindössze 88 perces játékidő alatt a történet, a misztikum és a főszereplők drámája egyszerűen nem kap elég teret a kibontakozásra, ami különösen a harmadik felvonásban válik érezhetővé. Az addig gondos építkezést követően a fináléban természetesen elszabadul a pokol, amivel alapvetően nem is lenne semmi baj. Ám a nagy sietségben a végjáték kapkodóvá, pár ponton a saját szabályrendszerét is megkérdőjelezhetővé válik, miközben a cselekmény egy fontos személyes konfliktusra is ad hoc feloldozást ad.

Arról nem beszélve, hogy bár egy jó horror sosem kínál minden rejtélyre egyenes válaszokat, ezzel bizonytalanságban tartva a nézőt, de érzésre Chiarella átesett a ló túloldalára azzal, hogy mennyi részletet hagyott végül jótékony homályban.

Bár a produkció a kommersz helyett inkább az elevated horrorok (művészhorror) vonalát próbálja erősíteni, Chiarella gyakran olyan olcsó és elcsépelt jump scare-ekkel igyekszik fokozni az alapból is működő feszültségkeltést, amelyeken a sokat látott műfajrajongók már legfeljebb csak megvonják a vállukat, mindemellett vizuális nyelvben is elmarad az irányzat jellegzetes képviselőitől. Tyson Perkins operatőr munkája ugyan tartogat pompás beállításokat, de ezen a téren is van még hova fejlődni. Azt persze nem állítom, hogy emiatt kevesebbet nyújt a film; elvitathatatlan érdemei mellett nagyobb baj az, hogy helyenként túlságosan is a már jól bejáratott klisékre támaszkodik, nem feltétlenül mélyítve el a konfliktust a felszínnél tovább.

Mindent összevetve A Léviták könyve nem forgatja fel fenekestül a zsánert, narratív botlásai miatt pedig valószínűleg nem is lesz ott az évtized hivatkozási pontjai között. Ugyanakkor intelligens, mélyen átélhető és tematikájában nagyon aktuális mozi, amely ügyesen ötvözi a romantikus elemeket a mentális terrorral. Aki képes túllendülni a gyermekbetegségein (és persze nem zárkózik el élből a tartalma miatt), az egy értékes és valóban elgondolkodtató horrordrámával lehet gazdagabb.