A DC Studios új érát indított, amikor James Gunn és Peter Safran vette át a gyeplőt az összedőlt DC Bővített Univerzum (DCEU) romjai felett, azzal a határozott céllal, hogy a Marvel sikeres, összefüggő narratívájához hasonló, de mégis markánsan egyedi alkotói víziókkal rendelkező univerzumot építsenek. A tavalyi év nagy dobása, a Superman után idén nyáron az unokatestvér, Kara Zor-El, azaz Supergirl kapta meg a maga szóló moziját. Alapvetően kijárt már a karakternek egy komolyabb költségvetésű, modern megközelítés, hiszen elég csak az olyan korábbi adaptációkra gondolni, mint az 1984-es mozifilm, vagy a kisképernyős, hullámzó minőségű próbálkozások (például a Smallville és a CW-féle Supergirl-sorozat). Sasha Calle multiverzumos vendégszereplése után a stafétát a Sárkányok házából megismert Milly Alcock vette át, a rendezői székbe pedig az erős női karakterek ábrázolásában jártas Craig Gillespie (Én, Tonya, Szörnyella) ülhetett.

A végeredmény pedig egy kifejezetten szórakoztató, ám a saját forrásanyagának árnyékából teljesen kilépni nem tudó, korrekt nyári blockbuster lett.

Mielőtt jobban belemennék a film értékelésébe, muszáj kitérnem az alapul szolgáló képregényre. Tom King és Bilquis Evely 2021-ben megjelent munkája, a Supergirl: A holnap hősnője sokak szerint modern remekmű: egy vizuálisan párját ritkító, érzelmileg gazdag űrwestern, amelyben az alkoholizmusba menekülő, súlyos traumákat cipelő Kara egy Ruthye nevű árva lánynak segít bosszút állni apja gyilkosán, Kremen. A történet nem egy klasszikus eredetsztori; Kara már évek óta a Földön él, és küzd a saját helyének megtalálásával, miközben még mindig a Krypton pusztulását gyászolja. A füzetek heteken, sőt hónapokon át tartó utazást mutatnak be számtalan bolygón keresztül, ami lehetőséget ad Kara és Ruthye kapcsolatának elmélyítésére.

Éppen az erős alapok ismeretében válnak szembetűnővé a moziadaptáció hibái és szükségszerű egyszerűsítései. Gillespie és az író, Ana Nogueira alkotása a hosszú utazást egy szűk három nap alatt lezajló hajszává sűríti, ahol a cselekmény fő mozgatórugóját Krypto megmérgezése és az ellenszer megszerzése adja. Ez sajnos azonnal aláássa a két főszereplő közötti mélyebb kötődés kialakulását – Ruthye az eredetileg bosszúvágytól fűtött, narrátori pozíciójából egy passzív, sodródó mellékszereplővé silányult. Hasonló leegyszerűsítés figyelhető meg a látványvilág terén is: Evely színpompás, fantáziadús képi világa helyett Gillespie egy sokkal földhözragadtabb, porlepte, Mad Max-re hajazó esztétikát választott. Noha a praktikus effektek és az idegen lények maszkjai dicséretet érdemelnek, az összkép meg sem közelíti a képregény egyedi atmoszféráját.

Ugyanakkor hiba lenne pusztán a képregényes hűség szemüvegén keresztül értékelni a produkciót, így ezt a képzeletbeli zárójelet be is zárom. Ha elvonatkoztatunk a forrásanyagtól, egy kifejezetten szerethető, a maga keretei között működőképes sci-fi kalandot kapunk, amely érezhetően igyekszik meglovagolni azt a receptet, ami James Gunn A galaxis őrzői filmjeit sikeressé tette: a furcsa szerzetekből álló űrbandák, a retro popzenék és a laza humor keverékét, még ha Gillespie kezében ez a stílus néha inkább erőltetettnek is hat. Míg egy Őrzők-filmben a karakterek közötti dinamika és a furcsa humor tökéletes egyensúlyban van, itt a poénok gyakran kínosak, az akciójelenetek pedig helyenként követhetetlenek a kapkodó vágás miatt.

A Supergirl azonban épp azzal képes meglepetést okozni – és a kedvelői ebben lelhetik meg a legnagyobb értékét –, hogy mer egy önálló, a saját lábán is megálló szuperhősfilm lenni. A modern képregény-adaptációknál hozzászoktunk a gigantikus, univerzumépítő mozikhoz, amelyek feszített tempóban sodorják a nézőt egyik monumentális akciójelenettől a másikig, közben már a következő nagy eseményt előkészítve. Gillespie rendezése ezzel szemben egy lassabb folyású alkotás, ahol bár a ritmus időnként megbicsaklik, azért végig igyekszik fókuszba emelni olyan mélyen emberi érzéseket, mint a feldolgozatlan trauma, az elidegenedés, a fojtogató honvágy és a bosszúszomj. Ebből fakad az is, hogy számomra magasan a visszaemlékezések jelentették a film legérdekesebb perceit. Amikor bepillantást nyerünk Argo City mindennapjaiba, vagy látjuk Kara megérkezését és kezdeti nehézségeit a Földön, azonnal kézzelfoghatóbbá válik a karakter drámája is.

Ha valaki, hát a címszerepben brillírozó Milly Alcock biztosan elviszi a hátán a produkciót.

A színésznő olyan természetes lazasággal és karizmával hozza a traumáit cinizmusba fojtó, mégis esendő hősnőt, hogy minden vásznon töltött pillanata kárpótol a forgatókönyv hiányosságaiért.

Mellette a show-t egyértelműen az intergalaktikus fejvadász, Lobo szerepében felbukkanó Jason Momoa lopja el, noha senkit nem érhetett meglepetésként, hogy valójában ennek a DC-karakternek az eljátszására született. Sajnálatos módon némiképp háttérbe szorul a film valódi antagonistája, a Matthias Schoenaerts által megformált Krem, aki hiába kapott extravagáns külsőt, végső soron megmarad egy felejthető tucatgonosznak. David Corenswet Supermanjének rövid, de igen jól sikerült vendégszereplése pedig csak hab a tortán, ami erőlködés nélkül köti össze a filmet a tágabb univerzummal.

Végeredményben a Supergirl nem reformálja meg a műfajt, és nem ér fel a saját képregényes alapanyagához, de egyáltalán nem is az a katasztrófa, aminek a hangosabb fanyalgók beállítják. Körülbelül tíz évvel ezelőtt egy ilyen mozi még a szuperhősfilmek élvonalába, de legalábbis az erős középmezőnybe tartozott volna, és valójában ma is egy korrekt, szórakoztató iparosmunka. Tökéletes arra, hogy a nyári hőségben beüljünk egy sötét vetítőterembe, az pedig már egy percig sem kérdés, hogy Milly Alcock szuperhősnőjéből még sokkal többet akarunk látni a jövőben.