Az Emmy-díjas Szarvasbébi zajos sikere után a skót író-színész-komikus, Richard Gadd nem sokat teketóriázott, és egy újabb – ha lehet, még az előzőnél is fojtogatóbb – alkotással tért vissza, ezúttal az HBO képernyőjén. A Fivérség (Half Man) hat órányi tömény szenvedést, abúzust és generációs traumát sűrít magába, amely a férfiakat érintő szexuális erőszak, a toxikus maszkulinitás és a beteges, társfüggő ragaszkodás mocsarában gázol. Gadd a saját csomagjából merítve hozott össze egy olyan végtelenül kényelmetlen televíziós élményt, amelyben

a humor nyomokban sem oldja a feszültséget, az emberi természet legsötétebb bugyrai pedig úgy szippantják be a nézőt, hogy – katasztrófaturista módjára – képtelen elfordítani a tekintetét a képernyőről.

A történet felütése rögtön a mélyvízbe dob minket: a jelen idősíkján, Niall (Jamie Bell) esküvőjén a bosszúszomjas Ruben (maga Richard Gadd) az ünneplő tömegtől távol, egy pajtában szembesíti mostohatestvérét a múlttal, majd kegyetlenül, ájulásig veri. Az azonnal magával ragadó nyitányt követően a cselekmény több mint harminc évet ugrik vissza az időben, a kilencvenes évek munkásosztálybeli, szürke és kilátástalan Skóciájába, ahol feltárul a két férfi gyomorforgatóan kodependens, több évtizedes krónikája.

A kamasz fiúk (a fiatal Niallt Mitchell Robertson, míg Rubent Stuart Campbell játssza elképesztő hitelességgel) anyáik összeköltözése révén válnak testvérekké. Közös bennük a hiányzó vagy bántalmazó apakép, ám megküzdési mechanizmusaik és személyiségük egymás szöges ellentéte. Míg Niall a befelé forduló, intellektuális, saját szexualitását teljesen elnyomó áldozat, addig a fiatalkorúak börtönét is megjárt Ruben az agressziót és a kontrollálatlan dühöt pajzsként használó, domináns bántalmazó.

Kettejük kapcsolata lényegében egy intenzív, pusztító szimbiózissá növi ki magát. Richard Gadd mesterien mutatja be azt a szinte mágneses vonzást, amelyben a két fiú – majd később felnőtt férfi – képtelen létezni a másik nélkül, és amit rajtuk kívül senki sem ért igazán. Egyszerre szeretik, gyűlölik, manipulálják és zsigerelik ki egymást; a köztük feszülő, ki nem mondott homoerotikus feszültség és az elfojtott érzelmek folyamatosan verbális vagy éppen fizikai erőszakban csúcsosodnak ki.

Gadd teljesen elhagyta a Szarvasbébiben magára öltött esetlen, passzív áldozatszerepet, és ezúttal egy kigyúrt agresszor bőrébe bújt, akit a macsó attitűd mozgat. Eközben Jamie Bell zseniálisan hozza a törékeny, saját frusztrációit drogokba és prostituáltakba fojtó Niallt, aki bár jóval visszafogottabb, manipulációjában és kiszámíthatatlanságában éppoly romboló tud lenni, mint mostohatestvére.

Intellektus és nyers erő, irigység és rajongás pusztítja egymást kölcsönösen, miközben egyikük sem tud a másik árnyékából kitörni.

A széria talán legfájdalmasabb húzása éppen az, hogy időnként felvillantja a feloldozás illúzióját, megmutatva, mennyivel mélyebb és harmonikusabb lehetne ez a kötődés, ha a férfiakat nem fojtaná meg a saját maguk köré felhúzott páncél. Mire a hosszú évekig tartó kölcsönös pusztítás után végre eljutnának az őszinte szembenézésig, és mernék vállalni a legsebezhetőbb énjüket a másik előtt, már késő lesz.

Az HBO égisze alatt készült minisorozat megvalósítása pazar. A kopottas skót városképek, a lepukkant focipályák és a szürke lakótelepek tökéletes díszletet adnak ennek a fullasztó közegnek, ahol a férfiak arra lettek nevelve, hogy az érzelmek kifejezése egyenlő a gyengeséggel. Bár a Fivérség dialógusai nagyrészt húsba vágóan erősek – sőt, egyes jeleneteket írói kurzusokon is kötelezővé tennék –, a sorozat azért nem mentes a hibáktól sem. A hatórás játékidő a végére kissé túlnyújtottá és szájbarágóssá válik, a kevesebb néha több elvét elhagyva ugyanis a készítők olykor redundánsan, újra és újra sulykolni próbálják a karakterek motivációit. Ugyanakkor ez inkább csak a finálé környékén szúr szemet, addig a flashbackekre épülő, feszes szerkezet folyamatosan fenntartja a kíváncsiságot, és hajtja előre a nézőt.

Valószínűleg órákig le sem lehetne lőni, ha elkezdeném ennél is mélyebben elemezni a látottakat, de a lényeg a lényeg: a Fivérség kendőzetlen őszinteséggel beszél a férfiakat érő abúzusról, a kibeszéletlen traumák generációs örökségéről és arról az életen át tartó mérgezésről, amelyet az elfojtott érzelmek okoznak. Richard Gadd ismét bizonyította, hogy nem fél a saját sebeiben vájkálni, és bár a nézőt sem kíméli, a végeredmény egy olyan gyötrő, mégis megbabonázó tanulmány lett, amely hetekig a bőrünk alatt marad (mellesleg így kell befejezni egy sorozatot). Nálam garantáltan az év egyik dobogós élménye.