Ritkán – vagy szinte sosem – indítok filmkritikát pénzügyi adatokkal, de amit a Megszállottság (Obsession) az elmúlt hetekben a mozikban művel, amellett egyszerűen nem lehet és nem is érdemes szó nélkül elmenni. Az alig 750 ezer dollárból, mindössze húsz nap alatt leforgatott független horror eddig hétről hétre képes volt növelni a bevételeit, ráadásul a harmadik hétvégéjére még egy olyan bejáratott franchise-t is maga mögé utasított a tengerentúlon, mint a Star Wars (A Mandalóri és Grogu). A huszonhat éves író-rendező, a korábban a YouTube-on szkeccsvideókkal nevet szerző Curry Barker alkotása globálisan már a 150 millió dolláros álomhatárt is átlépte, és a legjobb az egész történetben az, hogy maximálisan megérdemli a sikert. A Megszállottság ugyanis kíméletlen pontossággal tapint rá arra, hogy valójában mitől is retteg, és miben szenved hiányt a huszonegyedik század embere.
Főhősünk, a Michael Johnston által megformált Bear a szociálisan inkompetens, önbizalomhiányos huszonévesek mintapéldánya, aki hiába szerelmes fülig a kolléganőjébe, Nikkibe (Inde Navarrette), egyszerűen képtelen összeszedni a bátorságát egy egyenes, őszinte vallomáshoz. A visszautasítástól való rettegésében inkább a könnyebb utat választja: egy ezoterikus limlomokat áruló boltban beszerzett mágikus, kívánságteljesítő fűz kettétörésével a saját akaratát kényszeríti a lányra, azt kérve, hogy az mindennél jobban szeresse őt. Nem kis döbbenetére a varázslat azonnal működésbe lép, de a rózsaszín ködös mézesheteket szinte pillanatok alatt felváltja egy klausztrofób, pszichológiai rémálom.
A Megszállottság valódi főgonosza nem valami természetfeletti entitás, hanem a saját, kontrollálatlan vágyunk, amely a beteljesülés pillanatában kezdi el módszeresen felemészteni a valóságunkat.
Ez a lélektani réteg teszi a filmet jóval többé egy egyszerű, ijesztgetésre kihegyezett popcorn-horrornál, hiszen sebészi pontossággal tapint rá a pandémia utáni, technológiai falak mögé bújó generációk elmagányosodására és intimitásfóbiájára. Bear első látásra távolról sem tűnik velejéig romlott figurának, gyarlóságaival kifejezetten könnyű azonosulni. Erkölcsi mélyrepülése ott kezdődik igazán, amikor a lány egyre bizarrabb, mániákus ragaszkodását látva nem a varázslat visszavonására törekszik, csupán a kellemetlen mellékhatásokat akarja tompítani, hogy továbbra is kényelmesen birtokolhassa a nő testét és lelkét. Nikki eközben szó szerint feladja a saját autonómiáját, és a toxikus párkapcsolatok legsötétebb bugyrait kiforgatva válik a szerelmét birtokolni akaró fiú szolgájává.
Barker azonban mindvégig érezteti, hogy a lány ijesztő, idővel véres erőszakba torkolló mániája valójában Bear döntésképtelenségének és gyávaságának az egyenes következménye.
Az egyébként pofonegyszerű koncepciót a fiatal rendező remek vizuális és atmoszferikus bravúrokkal támogatja meg, irigylésre méltó rutinnal egyensúlyozva a humor és a horror mezsgyéjén, ami Sam Raimi korai alkotásait is eszünkbe juttathatja. A feszültségkeltés mellett ugyanis a film humora is kiválóan működik, a néző pedig gyakran kapja magát azon, hogy zavartan vigyorogva próbálja leplezni a saját kényelmetlenségét. A letisztult, de igényes képi világ, illetve a sötétség tudatos és pazar használata sokszor hirtelen, fülsiketítő hangeffektekkel, zenével vagy üvöltésekkel egészül ki, amelyek szinte fizikailag inzultálják az embert, esélyt sem hagyva a nyugodt hátradőlésre.
Ezen a ponton érdemes kiemelni a produkció legnagyobb fegyverét, Inde Navarrettét (a mozi után rájöttem, a fiatal színésznő a Superman és Loisból volt annyira ismerős), akinek az alakítása egészen egyszerűen letaglózó. Konkrétan pillanatok alatt képes váltani a bájos szomszéd lány és a rideg tekintetű, elborult pszichopata között. Parádés mimikája és a természetellenes testbeszéde majdnem végig a hihetőség határain belül tartják a karaktert, amikor pedig az igazi Nikkiként kétségbeesetten próbál kitörni mágikus börtönéből, az egyenesen szívfacsaró.
Alakítása olyannyira zsigeri, hogy egy igazságosabb világban a legnagyobb filmes díjátadókon is bérelt helye lenne a jelöltek között.
Mellette a szintén első komolyabb mozifilmes szerepében debütáló Michael Johnston is maximális dicséretet érdemel, akit a néző egyszerre szán és vet meg a tetteiért.
Természetesen szót ejthetnénk a film kisebb hibáiról, például arról, hogy a főbb fordulópontok esetenként túlságosan is előre láthatóak, de az a helyzet, hogy debütáló horrorként a produkció egy minden ízében kiforrott munka. Curry Barker belépője a mozifilmek világába ékes bizonyítéka annak, hogy Jordan Peele (Tűnj el!, Mi), Zach Cregger (Barbár, Fegyverek) vagy éppen a Philippou-fivérek (Beszélj hozzám!, Hozd vissza őt) után egy újabb tehetséggel bővülhet azoknak az alkotóknak a sora, akik képesek friss vért pumpálni a horror zsánerébe – talán az egyetlen műfajba, ami évről évre ennyire eredeti és szórakoztató darabokkal tud megörvendeztetni minket. A Megszállottság egy remek alapötlet hibátlan kimaxolása, ami a borzongás mellett még gondolkodnivalót is ad a közönségnek.
A Megszállottság május 29-től látható a magyar mozikban.
