Véget ért az alternatív űrversenyt bemutató sorozat legutóbbi felvonása, amely sajnos nem azt hozta, amit elvárhattunk volna. Nincs mit szépíteni: csúnyán félrement a For All Mankind 5. évada.

Közeledünk az Apple TV húzócímének lezárásához. Pár hónapja derült ki ugyanis, hogy a berendelt hatodik évad lesz a For All Mankind utolsó évada, amely a tervek szerint utoléri a mi világunk időszámítását, így a fináléban már az alternatív 2020-as évek űrversenyét követhetjük nyomon.

Már csak emiatt várakozás övezte a nemrég befejeződött ötödik etapot, hogy pontosan milyen irányba kezdi el építeni Ronald D. Moore (Star Trek, Csillagközi romboló, azaz Battlestar Galactica) a történet lezárását. Az elmúlt tíz rész azonban nemhogy erre nem adott választ, de sikerült egy rém gyenge évaddal kis híján földbe állítani mindazt, amit eddig felépítettek.

(Az írás minimális spoilereket tartalmaz.)

A For All Mankind ötödik szezonja egy újabb nagy időugrással a 2010-es évekbe, pontosabban 2012-be repít minket. A Mars immáron nem csupán kutatóbázis és állomás a Naprendszer további felfedezését segítve, hanem egy több ezer fős, folyamatosan növekvő és fejlődő társadalom. Az előző etapban Mars körüli pályára állított Aranyhaj (Goldilocks) aszteroida hatalmas gazdasági fellendülést hozott a Földnek és a vörös bolygónak egyaránt, aminek köszönhetően a Boldogság Völgye (Happy Valley) kolónia az emberiség egyik legfontosabb ipari és űrkutatási központjává nőtte ki magát.

A Marson élők azonban egyre inkább úgy érzik, hogy a Föld kormányai és nagyvállalatai kihasználják őket, miközben a földi hatalmak szigorúbb ellenőrzést akarnak bevezetni. Az évad fő konfliktusa ebből bontakozik ki: a Mars lakói fokozatosan saját identitást alakítanak ki, és egyre erősebbek a függetlenségi törekvések, miközben a Föld nem akarja elveszíteni az ellenőrzést a stratégiai jelentőségű bolygó fölött.

Mindeközben az emberiség nem áll meg az űrben: új küldetések szerveződnek a Naprendszer távolabbi részei, így a Jupiter és a Szaturnusz holdjai felé, azzal a nem titkolt céllal, hogy élet nyomai után kutassanak ezeken az égitesteken.

Gyorsan bele is csapnék a közepébe, ugyanis ez most nem lesz egy terjengős írás, mert ne csak csalódott, de frusztrált is vagyok a látottak után. Ezzel a tíz résszel nálam a For All Mankind látványosan eltávolodott attól, amiért az elmúlt években az egyik kiemelkedő sci-fi sorozatnak tartottam. Amíg az első négy évad egy remekül kitalált és izgalmas sci-fi volt a felfedezésről és az ezzel járó veszélyekről, addig ez az etap egy marsi szappanoperává silányult. Kis túlzással az egész kihagyható és átugorható.

Az első négy évadban a tudományos és technológiai kihívások, az űr felfedezése jelentették a történet motorját, most viszont ezeket pongyola és kínos családi drámák, leegyszerűsített karakterkonfliktusok és nehezen hihető politikai játszmák váltották fel. Egyszerűen nem tudtam elhinni, hogy egy ilyen nagy bolyóközi konfliktus, ekkora méretű “szabadságharc” képes kialakulni nyolc-tíz év leforgása alatt. Szerintem ez ebben a formában elkapkodott, emiatt pedig nevetséges elgondolás és megvalósítás lett. A Mars társadalma és gazdasági rendszere emellett sokszor logikátlannak hat, a szereplők motivációi pedig gyakran légbőlkapottak és megalapozatlanok, csak a cselekmény kiszolgálását szolgálják, semmi mást.

Különösen frusztráló látni, hogy az egykor központi szerepet betöltő mérnöki problémák és az űrutazás valós nehézségei – vagy tágabb értelemben maga a sci-fi atmoszféra és a világűr jelenléte – szinte teljesen eltűntek a történetből.

Vegyünk egy konkrét példát: SPOILER a Titánon történő landolás SPOILER VÉGE. A korábbi évadokban egy ilyen jelentőségű eseményre epizódokon át építették volna a feszültséget mérnöki problémákkal, személyes áldozatokkal és komoly politikai tétekkel. Itt azonban mindez szinte csak háttérelemként szolgál, miközben a történet középpontjába egy Marsra korlátozódó politikai konfliktus és felkeléstörténet kerül. A sorozatból eltűnt az a felfedezőszellem és optimizmus, amely korábban ezt az alternatív űrversenyt olyan különlegessé tette.

A történet középpontjában eközben továbbra is olyan visszatérő szereplők állnak, mint Ed Baldwin, Dev Ayesa, Kelly Baldwin és Margo Madison, de az évad egyik fontos újítása, hogy egy teljesen új generáció is előtérbe kerül. Több fiatal karakter már a marsi környezetben nőtt fel, így számukra a Föld sokkal inkább egy távoli, idegen szülőbolygó, semmint valódi otthon. Az új generációs szereplők viszont túlzottan idealizáltak lettek, és egyáltalán nem érdekesek, míg azokat a veteránokat, akik felépítették ezt a világot, gyakran egyszerű akadályként kezeli a sorozat.

Ezután az évad után én tényleg azt érzem, hogy a For All Mankind már messze nem az a kemény sci-fi eposz, amely a fizika, a technológia és az emberiség határainak feszegetését állította a fókuszba. Helyette egy elkapkodott, felületesen kidolgozott politikai és társadalmi drámát kaptunk, amelyből fájóan hiányzik az a csoda és kíváncsiság, ami miatt annak idején megszerettem ezt a történetet.

A sorozat hangulata gyökeresen megváltozott, és ezzel együtt az érdeklődésem is nagyon hamar elillant. Hogy sikerül-e innen visszajönnie a fináléra, azt nem tudom, de most már kitartok. Az mindenesetre biztató, hogy a lezáró képsorok valami izgalmasat és érdekeset vetítettek előre, ami miatt ismét elkezdett pislákolni bennem a kíváncsiság fénye. Csak lobbanjon is be tényleg újra az a láng, még egyszer, utoljára.

A For All Mankind az Apple TV streamingszolgáltató felületén érhető el.