Ha a Kill Bill-ről van szó, akkor nehezemre esik kikerülni a személyes hangnemet, így meg sem próbálom. Minden filmszerető ember életében van egy (de akár több) olyan film, ami meghatározóvá vált számára, ami felnyitotta a szemét, ráirányította a figyelmét más-más filmekre. Nekem az egyik ilyen film Tarantino véres bosszúfilmje volt. Hozzá kell tegyem, pont megfelelő életkorban – tizenhárom évesen – láttam, ennél tökéletesebb időszak tényleg nincs erre. Hiszen magát a filmet is áthatja a kamaszos hevület, a gyermeki rajongás a mozgókép, de leginkább a kung-fu filmek, a kardozós, vériszamos bosszúfilmek iránt. Tizenévesként látni, ahogyan ez a sárga hacukás nő a világ legjobb kardjával fejeket, végtagokat vág le tökéletesen megkoreografált mozdulatokkal, nos, ennél kevés kielégítőbb dolog létezik. Persze ezen a ponton az is opció lehet, hogy nekem volt egészen furcsa gyerekkorom.
A 2003-ban, majd a rákövetkező évben, 2004-ben bemutatott Kill Bill: Vol. 1 és Vol. 2.-ről már akkor tudhattuk, hogy ez nem szimpla első és második rész, hanem egyetlen film kettészedett darabjai. Tarantino nem szeretett volna egy percet sem kivágni filmjéből, ezért inkább kettévágta azt. A filmek nagy sikert arattak mind szakmai, mind pedig anyagi szempontból, a rajongók pedig egyből ábrándozni kezdtek arról a változatról, ami magában foglalja mindkét filmet, egyetlen nagy gigászi opuszként prezentálva a rendező vízióját. Talán kevéséssé ismert tény, hogy A teljes véres történet 2006-ban már vetítésre került a Cannes-i Filmfesztiválon, ahogyan arra is volt példa, hogy Tarantino a saját mozijában, a New Beverly-ben levetítette (ez 2011-ben történt), de a szélesebb moziforgalmazás csak tolódott és tolódott. Egészen 2025 decemberéig, amikor a rendezőé lettek a jogok és a Lionsgate-tel karöltve limitáltan ugyan, de mozikba került.
A Kill Bill ha nem is feltétlenül Tarantino legjobb filmje (erről nyilván órákig lehetne vitázni, a végére talán már a hattorik is előkerülnének), de váltig állítom, hogy a definitív Tarantino-filmről beszélünk.
Esszenciálisan tarantinós, ami a rendező nem csak minden egyes védjegyét, mániáját felvonultatja, de egy olyan alkotásról van szó, amelyben rendezőként a legtöbb és legváltozatosabb eszköztárral él.
Mindezt egy olyan történet szolgálatába állítva, amely alapvetően nagyon röviden leírható: egy bérgyilkosnőt félholtra vernek egykori társai, a főnöke fejbelövi, majd négy év kóma után bosszút áll rajtuk.
A fejezetekre bontott film minden szegmensével picit más stílust, hangot üt meg. Hol a rideg kórházi folyosók dominálnak, hol egy tankönyvbeillő kertvárosban, müzlisdobozok és kávéscsészék között lerendezett brutális leszámolást láthatunk. De egy másik, hosszabb jelenetsorban már a hetvenes évek harcművészeti filmjei jelennek meg. Hogy autentikusnak hat, az már csak hab a tortán. Az igazi összekötő erő pedig nem csak a csodálatos Uma Thurman jelenléte (róla később még esik szó, tessék megnyugodni), hanem QT azon írói képessége, hogy látszólag apró döntésekkel, nüanszokkal képes gazdaggá és a saját maga szabályainak megfelelve hitelessé, súlyozottá tenni mindazt, amit látunk. Minden egyes karakter mögött ott van egy teljes történet, amit hol megmutat részletesen (lásd: O-Ren Ishii), hol pedig csak apróságokkal érzékelteti azt (lásd: Budd). Tarantino alázattal nyúl ezekhez a szereplőkhöz, mert tisztában van azzal, hogy egy hős útjának izgalmai nagyban függnek attól, hogy mennyire izgalmas maga az ellenfél/ellenség. O-Ren Ishii-vel való konfrontációja például azért is válik annyira erőssé, mert egy teljes anime-epizódot szán arra, hogy empatizáljunk az ő dühével és bosszúszomjával, így mire odakerülünk a havas párbajhoz, már nincs szükség túltolt koreográfiára. Elég néhány kard-csattanás, azok is kellően súlyozottnak hatnak. Tudjuk, érezzük, látjuk: ez a két nő, ha nem is voltak soha jóbarátok, a harc közben képesek lesznek arra, hogy fejet hajtsanak a másik előtt és minden mozdulatuk mögött ott rejlik a saját tragikus történetük. Ez pedig gyönyörű gesztus a rendező részéről. Budd (Michael Madsen soha nem volt ennyire esendő, suttyó és menő egyszerre) esetében már apróbb léptékben építi fel a karaktert, de hasonlóan gazdag eredménnyel van. Bátyjával, Billel való mostoha, ám mégis szeretetteljes kapcsolatának kulcsmomentumát/csattanóját a Menyasszonynak Elle-el való (Daryl Hannah ragyogóan utálatos) csörtéjébe ágyazza, ezzel dupla payoff-ot és katarzist okozva a nézőnél.
Minden egyes jelenetnél érezhető a háttérmunka, az ún. mitológiaépítés, amit szerencsére nem magyaráz túl (tetszik például, hogy a bérgyilkoscsapatot sose látjuk meló közben, a fantáziánkra van bízva), nincsen minden görcsösen megmutatva, hogy aztán a karakterek és a tétek rovására menjen mindez (lásd: a John Wick-filmek). Minden csak annyi, hogy a dimenziók megmutatkozzanak és ne legyen semmi papírmasé.
Egyik legnagyobb erénye a filmnek a remek karakterrajzokon túl az az, hogy mindig képes valami meglepőt húzni. Ez túlmutat azon, hogy a műfajokat váltogatja, leginkább abban mutatkozik meg, hogy egyetlen nagyobb jelenetsoron belül képes arra, hogy megnevettessen groteszk vérgejzírjeivel és csendes empátiát generáljon. Vagy, hogy a finálét említsem, annak anti-grandiozitását érdemes kiemelni: a maratoni hosszúságú dialógus, monológok, egy váratlan, új karakter behúzása és Bill új, addig nem látott arcának megismerése a téteket és a nézői azonosulást is újrakódolja.
Nyilván mindenkinek saját vérmérsékletétől függ, hogy mennyire tartja kielégítő lezárásnak, de én mindig becsültem, hogy Tarantino mert szembemenni az elvárásokkal.
És ha már Carradine, karaktere azért is különleges, mert a film nagy részében az arcát nem látjuk, csak a hangját halljuk és a sokkoló nyitójelenet már megalapozza az ő fenyegető auráját. Viszont: érdekes húzás, hogy a négy és fél órás játékidőhöz képest nem nagyon látjuk őt akcióban (nyilván a nyitányt és a finálét leszámítva), vizuálisan nem sok minden támasztja azt alá, hogy ő a legveszedelmesebb final boss – és mégsincs egy szemernyi kételyed sem efelől. Puszta jelenlétével, orgánumával hozza az egész karaktert (és az olyan apróságok sem elhanyagolhatók, mint amikor Hattori Hanzo bénultan reagál Bill nevére).
Uma Thurman alakítása persze újabb dimenziókba helyezi a Kill Bill-t. Tiszteletet parancsoló jelenlét vegyül sebezhetőséggel, érzékenységgel és elképesztő coolsággal. Elhiszed neki, hogy legyőz 88 karddal hadonászó eszelőst (tudom, persze, nem voltak igazából 88-an), hogy keresztülmegy mindenkin a célja elérése érdekében, de mindeközben imádom, ahogyan érezteti a nézővel, hogy egy ilyen gyilkológép is elfárad, kimerül mind érzelmileg, mind fizikailag. Erre nagyon jó példa, amikor az O-Rennel vívott harca után kimerülten leül egy padra, vagy amikor mezítláb, elnyúzottan, lestrapálva, de mégis motiválva keresztülvág a sivatagon, miután kiütötte magát a koporsóból. Megannyi nagyjelenet jutott Umának: akciójelenetek, csendesebb jelenetek (egyik legcsodálatosabb jelenet a kápolnában zajló beszélgetése David Carradine-nel), vagy épp a fürdőszoba kövén zokogás a zárójelenetben, plüsst szorongatva.
Maga a moziélmény így, egybevágott nagy opuszként nézve a Kill Bill-t, parádés volt. Méginkább kidomborodik az az eklektikus gyönyöre és következetessége, kiviláglik az egész eposzi mivolta és az a szerető rajongás, amivel készült. A plusz anime-jelenet gyönyörű vérfürdője és fergeteges túlzásai méltó pluszt adnak a nagy egészhez, a 88 eszelőssel folytatott harc pedig az apró plusz snittekkel és színeivel (a régi moziváltozat egy ponton átváltott fekete-fehérbe) még nagyobb és még eksztatikusabb élményt ad. Nehéz volt egyébként kibírni úgy, hogy ne törjenek ki belőlem artikulálatlan hangok, de hát ilyen az, amikor az ember egy gyerekkori kedvencét nézi újra nagyvásznon. Elég jó érzés tud lenni. Ezt az élményt én még nagyon sokáig magammal fogom vinni.
