Mióta az eszemet tudom, megmagyarázhatatlanul rajongok mindenért, ami az űrrel kapcsolatos. Legyen szó animációs- vagy játékfilmről, sorozatról, könyvről, videojátékról vagy a való élet híreiről: ugyanolyan kíváncsisággal vetettem bele magamat. És minden ilyen alkalommal érteni, érezni véltem, hogy mi hajtja az emberiséget, miért ölnek bele csillagászati összegeket a végtelen apránkénti felfedezésére. Az embert mindig is egyszerre töltötte el kíváncsisággal és félelemmel az ismeretlen. Egészen addig érzi magában a kíváncsiság általi mozgatóerőt, amíg nem ismeri meg teljesen a vágy tárgyát. Ha pedig sikerült, ugyanolyan elánnal megy tovább.

Mert a kíváncsiság olyan, mint az éhség és a vágy: csak ideig-óráig lehet csillapítani.

Megannyi történet mutatta már be az emberiség abbéli törekvését, hogy minél messzebb jussanak az űrben – akár közvetlen (elég csak az emberi küldetésekre gondolni), akár közvetett módon (legyen az szonda, jel vagy egy távcső kémlelése) –, de csak kevés tudta igazán jól megragadni, hogy mi jár ilyenkor a tudós-, az asztronauta- vagy éppen a mindezt figyelemmel követő civil fejekben. Volt alkotás, amely fantasy-szemszögből közelítette meg a dolgot, volt, amely a sci-fi műfajában helyezkedett el, és olyanok is bőven akadtak, amik a realisztikusságra törekedtek. De mindegyikben azonos volt, hogy komoly hangsúlyt fektettek az emberi tényezőre. Hogy az egyén miképpen éli meg azt, ahogy kiszakad az emberiség jól ismert közegéből egy feltérképezetlen terepre. Amikor egy bensőséges ölelésből kiszakítja magát a rideg külvilágba. Samantha Harvey díjnyertes könyve, az Európa Kiadó gondozásában megjelent Bolygó pályán pontosan ezt a gondolatiságot ragadja meg olyatén módon, amely nélkülözi a fantasztikumot.

Harvey-nak nincs szüksége arra, hogy fantáziavilággá színezze az eseményeket, a valóság is van olyan elképesztő, mint a képzelet. A szerző a történések feltupírozása, az olvasottak hollywoodizálása helyett a közlési mód felvirágozására fókuszált: költői magasságokba emelkedve, lírai szóvirágokban és képekben adja át, hogy milyen a Nemzetközi Űrállomáson eltölteni 16 napkeltét és 16 napnyugtát. Hat űrhajós fejében merülhetünk el, akik más-más oldalról, háttérrel, személyiséggel és hozzáállással közelítik meg a földi létet, az űr megélését.

A Bolygó pályán pedig nemcsak abban az értelemben változatos, hogy a különféle kultúrák képviseltetik magukat benne a más-más nemzetiségű űrhajósokon keresztül, hanem abban is, hogy az egyes egyéniségek miképpen viszonyulnak a hivatáshoz, a családhoz, a tudományhoz vagy akár a valláshoz.

Van, aki saját magának akar bizonyítani. Más a családját helyezi előtérbe. Megint más szem előtt a kihívás, a haladás, a fejlődés ösztökélése lebeg célként. És olyan is akad, akiben mindegyik jelen van. Harvey nemcsak a gyakorlati oldalát mutatja be az odafönti létezésnek, hanem az érzelmi, pszichológiai vetületét is. A Nemzetközi Űrállomáson nem csupán egyfajta módon zavarodik össze az ember: a tájékozódás, a fizika, az időérzés felborulása mellett egészen más megközelítést kap a maguk mögött “hagyott” való világ is. Mint amikor a videojátékokban az egyik pillanatban még a bolygón vagy és az a természetes közeged, majd teleportálnak, és már mint földgömböt látod a bolygót, szinte kívülálló szemmel. Az ismeretlen felfedezése iránti mozgatórugó, az otthon utáni vágyódás, a monoton feladatok elvégzése miatti frusztráció és az érzelmek kordában tartása mind-mind olyan “egyszerű” példákon keresztül jelennek meg, mint a közös vacsora, egy hozzátartozó halála vagy éppen egy hurrikán. Sőt, az a gondolat is megjelenik, hogy egyetlen ember a saját problémája miatt veszélyeztetheti-e féltucat társa munkáját, pályafutását.

Samantha Harvey összetett problémákról, bonyolult érzelmekről, az emberiség előtt álló kemény kihívásokról és hasonló magvas témákról mesél gyönyörű, művészi elbeszélésben, amelyre könny rákapcsolódni, elmélázni egyes elemein. Viszont magában hordozza azt a veszélyt is, hogy gondolatisága, atmoszférája nem való mindenkinek, és bizony erősen hangulatfüggő.

Mindenki találkozott már olyan könyvvel, amelyről szuperlatívuszokban beszélnek az interneten, ám bepróbálása után érthetetlenné válnak a dicshimnuszok. A Bolygó pályán könnyedén válhat ilyenné, ha valakit nem abban az életszakaszban ér utol, nem azon az érzelmi amplitúdón szólít meg, nem tiszta fejjel talál el, ami szükséges a befogadásához.

Ha viszont sikerül menni vele, akkor egy egészen különleges stílusú, gyönyörűen megfogalmazott (köszönet a fordításért Papolczy Péternek!) gondolatcsomag lesz a nyitott szív/elme jussa.

Cím: Bolygó pályán
Szerző: Samantha Harvey
Fordító: Papolczy Péter
Megjelenés éve: 2025
Oldalszám: 248

Föld a láthatáron! Megnyugtató, felkavaró, egyben mámorosan szédítő érzés. Állandó élménye annak a hat űrhajósnak, akik a Nemzetközi Űrállomáson már hónapok óta végzik küldetésüket.

Keringési pályájukon huszonnégy óránként tizenhat napkeltét és tizenhat napnyugtát csodálhatnak meg, miközben alattuk óceánok, kontinensek, sivatagok, gleccserek és hegyláncok suhannak tova, és városok éjszakai csillagköde jelzi: laknak odalent.
Samantha Harvey Booker-díjas lírai elbeszélésében nemcsak a napi rutinját végző űrrepülő-legénység „lebegő családjának” gondolatai, álmai, érzései, vágyai jelennek meg rendkívül kifejező és szeretetteljes módon, de általuk az egész emberiség és kozmikus otthona múltjáról, jelenéről és valószínűsíthető jövőjéről is képet kaphatunk – képzeletünkben földöntúli hatást keltve.

A kötetet köszönjük az Európa Kiadónak!