A Fatal Frame sorozat annak ellenére áll közel hozzám, hogy korábban nem tudtam annyira elmerülni benne, mint szerettem volna. A 2003-as második résszel játszottam anno, illetve a 2014-es Maiden of Black Water című felvonáshoz is volt szerencsém, noha ez utóbbi annak ellenére, hogy igen para élmény, elég sok helyen döcögött. Nagyon vártam a második rész újrafeldolgozását, noha kicsit tartottam is tőle. Nem ment könnyen az ismerkedés, de végül elég nagy szerelem született.

Tesó-tusa

A sztori egy ikerpár, Mio és Mayu köré épül, mi ez előbbit irányítjuk. Egy gyerekkori emlék nyomán visszatérnek egy erdőbe, majd a titokzatos Minakami faluban találják magukat, ami a fizikai létezés mellett egy spirituális csapda, mely nem engedi el azt, aki belép. Minakami egy sötét rituálé helyszíne volt, amelynek célja, hogy megfékezzen egy túlvilági erőt. A szertartás során ikerpárokat választottak ki, és az egyik testvérnek meg kellett ölnie a másikat, hogy a kaput lezárják. Ez a hagyomány tartotta egyben a közösség rendjét, ám egy ponton kudarcot vallottak, és a falu elátkozódott. A lakói szellemként ott rekedtek, újra és újra átélve saját tragédiájukat. Mi ott jövünk a képbe, hogy a hely próbálja elérni, hogy a történelem megismételje önmagát, csak éppen más végkicsengéssel.

A sztori erős, rengeteget épít a japán kultúrára, folklórra, emiatt nem a legkönnyebben befogadható. Hőseink története mellett van lehetőség mellékszálak felfedezésére, amit a falu fokozatos bejárásával tudunk feloldani. Ezeket nem kötelező megcsinálni, de sokat adnak a lore-hoz és abszolút nem hatnak feleslegesnek, szépen belesimulnak a cselekménybe. Kezdetben természetesen nem kapunk sok kapaszkodót, a játék lassacskán fedi fel a kártyáit. Nemcsak sztori, hanem játékmenet szintjén sem adta könnyen magát a Crimson Butterfly, az első harmadban szokni kell a komplett stílust, a világot, a szellemekkel való interakciót és persze a komplett franchise gerincét, a harcrendszert.

Csíííííz

A Fatal Frame játékokban ugyanis nincsenek fegyverek, hanem egy kvázi léleklátó, spirituális fényképezőgéppel, a camera obscurával harcolunk a ránk törő rettenetekkel. Az alapvetően TPS nézet a harcok alatt FPS-re vált és követnünk kell a szellemeket, fókuszálni, majd a megfelelő pillanatban fotózni, egészen addig, amíg a lelkek nem válnak harcképtelenné. A szellemek gyakran lassan, kiszámíthatatlan mozgással közelítenek, majd hirtelen támadnak. Dönthetünk úgy, hogy korán készítünk képet, ami biztonságosabb, de kevesebb sebzést okoz, vagy kivárhatjuk az utolsó pillanatot, amikor a szellem támad. Ebben a kritikus időablakban készített fotó az úgynevezett „Fatal Frame”, amely jelentősen nagyobb sebzést visz be, és akár több egymást követő támadást is lehetővé tesz.

A mechanika egyébként már önmagában is szuper feszültségkeltő eszköz, elvégre a játék rákényszerít, hogy szembenézz azzal, amitől ösztönösen elfordulnál. A kamera fejleszthető különféle lencsékkel és képességekkel, amelyek eltérő hatásokat adnak a fotókhoz. Egyesek lelassítják a szellemeket, mások nagyobb erővel taszítják őket hátra, vagy több célpontot is képesek egyszerre eltalálni. A lencsék elengedhetetlenek a puzzle-öknél is, úgyhogy kifejezetten kreatívan nyúltak ehhez a részhez a fejlesztők. Emellett különböző típusú filmek állnak rendelkezésre, amik eltérő erősségűek, így folyamatosan mérlegelhetünk, mikor melyiket használjuk. A gyűjtögetés itt nem áll meg, egy rakás felvehető tárgy segít nekünk a túlélésben a szentelt víztől kezdve, a gyógynövényen át egészen az ásványokig, melyek extra képességekkel ruháznak fel minket, vagy a kamerát. Ahogy említettem szokni kell ezt a fajta harcot és a játék helyenként frusztrálóvá tud válni, de ha észszerűen költjük el a kamera fejlesztésére kapott „gyöngyöket”, akkor simán lehet haladni. A szellemek elől ki lehet térni és érdemes is, mert az életünk mellett az akaraterőnket is szipolyozzák rendesen, ami viszont elengedhetetlen ahhoz, hogy fotózzuk, vagyis sebezzük őket.

Remek-remake

Noha az eredetivel sajnos keveset tudtam játszani anno, az tisztán látszik, hogy a Team Ninja pazar munkát végzett. A látvány stílusos, a játékmenetbe ott nyúltak bele, ahol kellett, és kellően ki is lett bővítve, nekem bő 10 és fél órába telt végigmenni rajta úgy, hogy még bőven van benne tartalom. Elsőre egy befejezést kaphatunk, később azonban újabb epilógusokat is fel lehet fedezni, amiket külön a remake-hez készítettek. Ami a horror-faktort illeti, akad itt nyomasztás és jump scare-ek, egyszer-egyszer sikerült is leizzadni, összerezzenni, de ijesztgetés terén sokszor kiszámíthatóvá válik a forgatókönyv és el tudtam volna viselni ha még emelnek egyet a paráztatáson.

Amikor tavaly a Silent Hill f-el játszottam, többször is eszembe jutott és rendre hangoztattam, hogy elég nagy inspirációt nyújtott a Fatal Frame széria a Konami játékának. A Crimson Butterfly remake-kel találkozva ez tovább erősítette bennem a tézist, de ezen felül is bőven van átfedés a két franchise közt, talán ezért is találta meg végül az utat a szívemhez. Persze a Silent Hillben egy fokkal hangsúlyosabb a pszichológiai horror, de a szimbolika, a traumák hatása hasonlóan szignifikáns. A Fatal Frame persze sokkal inkább rétegjáték, de nem véletlenül lett kult cím a horror berkekben. Nyilván nem mindenki csésze teája, de erre a sorozatra nagyon ráfért egy ilyen igényes és minőségi modernizálás én pedig végtelenül örülök, hogy ennyire jól sikerült.