Ne szépítsük: Anthony Hopkins mindent elért, amit csak egy művész elérhet az életben. A nézők szeretetét, rangos díjakat, a kollégák megbecsülését, a választás szabadságát és az anyagi gondtalanságot is. És mindezt tette úgy, hogy – sok pályatársával szemben – méltósággal öregedett meg. A Jól csináltuk, kölyök! című memoárja bemutatja, hogy nyughatatlan és kérlelhetetlen kisgyermekből miképpen vált önfejű felnőtté, és hogyan csókolta meg Thália két kilengés, eltévelyedés, túlkapás közben. Hopkins pedig semmit sem rejt véka alá. Sem a szüleivel kapcsolatos bárdolatlan gondolatait, sem a saját hiányosságait, a gyarlóságait pedig végképp nem.
Ahogyan arra az életrajzi könyv is rámutat, sok minden szükségeltetik ahhoz, hogy valaki a színpadon találja magát, ahhoz pedig még több, hogy ne csak statisztaként. Hopkins szerint az egyik legfontosabb kitétel a dac. Szó sincs róla, hogy előbb szerette meg Hollywoodot, minthogy beszélni tanult volna. Sőt. Nem is művészi pályát képzelt el magának, azonban sem az édesapja, sem a környezete – talán édesanyját leszámítva – nem nézett ki belőle értelmes jövőt. Túlságosan álmodozónak, leszaromnak találták, és mint ilyet, sokszor traktálták azzal, hogy semmire sem fogja vinni az életben. Itt szilárdult meg a kis Hopkinsban az a fajta dac, amely elkísérte a következő évtizedekben és túllendítette mindenen. A bentlakásos iskolán, amelynek köszönhetően megismerkedett William Shakespeare műveivel. Egy amatőr darabon, amelyben minimális szerepben megízlelte a színjátszást. A kellemetlen meghallgatásokon, ami erőt adott neki ahhoz, hogy jobbá váljon. Az első sikereken és kapcsolatokon, amelyeket egyaránt beárnyékolt az alkoholizmus. És ha már itt tartunk, a démonok leküzdésén is.
A Jól csináltuk, kölyök? kötet egyik legnagyobb erőssége ugyanis az, hogy a nagy sikerek és örömök – mint amilyen az első színpadi főszerep, A bárányok hallgatnak forgatása, az Oscar-díj vagy az igaz szerelem megtalálása – mellett Anthony Hopkins kendőzetlenül beszél arról is, mennyit hibázott és milyen módon cseszett el dolgokat.
A boldogság keresése, az alkoholizmus következményei, a családi problémák mind-mind árnyalják a róla alkotott eszményi rajongói képet, és megmutatják, hogy tehetsége ellenére ugyanolyan hétköznapi ember, mint mi. Valószínűleg a könyvet olvasva nem is mindenkinek fog tetszeni egy-egy döntése, vagy éppen a gondolkodása bizonyos kérdésekben, de pontosan ilyen egy remek életrajzi könyv. Nem mismásol, nem szépít és nem púderezi ki a valóságot, hanem vállalja a történteket, és megmutatja, hogy lehet tanulni belőlük. Éppen ezért nemcsak azt izgalmas végigkövetni, hogy Hopkins miképpen vált különc kiskölyökből furcsa, felnőtt művésszé, hanem azt is, hogy a dac az élete folyamán hol segít, hol árt.
A színész több tanulságot is megfogalmaz a lapokon, amelyek közül a legfontosabb talán az, hogy nem gyengeség segítséget kérni, és nem felesleges megpróbálni jóvá tenni a hibáinkat – akkor sem, ha nem járunk sikerrel. Míg filmrajongóként a színpadi és forgatási kulisszatitkok indították meg a nyálelválasztásomat, addig az emberi mivoltomat azok a momentumok birizgálták leginkább, amelyben Hopkins törékeny, esendő oldalát is megmutatta. A könyv elolvasása után olyan érzésem volt, hogy finomodott az Anthony Hopkinst körüllengő misztikum, közelebb került hozzám a színész és a mögötte lévő emberi lény, az pedig biztos, hogy más, értőbb szemmel fogom tekinteni a műveit, az interjúit, a köszönőbeszédeit és az André Rieu által eljátszott waltzot is, amit Hopkins komponált. Utóbbi még egy kísérletre is tökéletes: nézzétek meg most a videót, majd nézzétek meg akkor is, ha végeztetek a kötettel és időzzetek el a színész arcán. Ugye, hogy más érzés?
Cím: Jól csináltuk, kölyök!
Szerző: Anthony Hopkins
Fordító: Gellért Marcell
Megjelenés éve: 2025
Oldalszám: 368
Ebben a régóta várt, megindítóan őszinte önéletírásban megelevenedik a világhírű, kétszeres Oscar-díjas színész, Sir Anthony Hopkins gyerekkora, színészi pályája, az eszméléstől a bölcsességig ívelő életútja.
A kötetet köszönjük az Athenaeum kiadónak!
