Nagy álmom volt, hogy egyszer filmre adaptálják a kedvenc játékomat, a Silent Hill második részét. Nem könnyű feladat, ellenben kiváló alapanyag egy komor és nyomasztó pszichohorrorhoz, úgyhogy amikor bejelentették, hogy készül, nem kicsit voltam feldobva. Ráadásul a rendezést az első Silent Hill mozi direktorára, Christophe Gansra bízták, aki 2006-ban noha nem végzett makulátlan munkát, remekül képes volt megragadni a játékok atmoszféráját, illetve megidézni a címszereplő várost, valamint annak misztikumát. Aztán érkezett egy kedvcsináló a Return to Silent Hillhez, amire én azt mondtam, hogy kamu, és biztos egy bájos, de azért elég gagyi rajongói előzetes. Nem volt kamu, ugyanis jött két újabb trailer és szembesülnöm kellett vele, hogy ez cefet rosszul néz ki és iszonyú messze van attól, amit várnék ettől a címtől. Persze a remény hal meg utoljára, az elvárásaim a béka segge alatt voltak, így csak kellemes meglepetésben lehet részem. Ugye? Nos, igen és nem.
A sztori röviden összefoglalva annyi, hogy James kap egy levelet a barátnőjétől Mary-től, aki Silent Hillben vár rá. A férfinek láthatóan mentális gondjai vannak, de úgy érzi, ha elmegy a városba, választ kap minden kérdésére.
Engem nem nehéz megszólítani, ha Silent Hillről van szó, mert hiába látom az első film problémáit, a mai napig az egyik legjobb játékadaptációnak tartom. A 2012-es Kinyilatkoztatásról illik nem beszélni és valóban elég pocsék darab, de tudtam rajta szórakozni és bűnös élvezetként tekintek rá. A második rész adaptálása viszont kicsit más tészta, mert egyrészt különálló darabként is lehet rá tekinteni, másfelől vannak olyan elengedhetetlen részletei, amik nélkül egyszerűen nem tud működni az összkép. Gans ezt kicsit másképp gondolta, emiatt pedig a Visszatérés bukásra volt ítélve, de nem feltétlenül olyan értelemben, mint azt elsőre gondolnánk.
Nehéz belevágni a film kivesézésébe, mert számos aspektus alapján körbe lehet járni. Talán kezdjük ott, hogy aki laikusként ül be rá, az sanszosan a Kinyilatkoztatáshoz hasonló, borzasztóan felszínes horrort fog kapni, ami csapong és közben az elemeltebb, pszichológiai élét igyekszik nyomatékosítani, de a végére azért ez továbbra is csak egy kommersz zsánermozi. Ez alapján érthető, hogy a szakma miért utálja, de a sokkal igényesebb első filmről is hasonlóképp vélekedtek, így erre kár alapozni, sőt, az a szintű savazás, amit kap a Visszatérés, messze nem minden szempontból jogos, mondom ezt én, aki az első képkocka megjelenésétől kezdve taszítottam ezt a produkciót. De mire is gondolok.
Gans munkája olyan ambivalens érzéseket keltett bennem, amire nagyon rég volt példa. A felvezetés egész vállalható, kapunk egy kis ismerkedést James és Mary közt, majd hamar eljutunk a címszereplő városba, ahol borzalmasabbnál borzalmasabb helyszínek, lények és történések váltogatják egymást. A cselekmény első fele tetszett, itt-ott húztam a szám, de az összképnek van egy sodrása, visz a lendület és hiába érződött checklist-szerűnek, élmény volt látni a játékból visszaköszönő helyszíneket, illetve magát a várost, melynek atmoszférája most is képes volt berántani. Majd Gans úgy érezte, ennél többre képes és villant valami olyat, ami után a rajongók mind a tíz ujjukat megnyalják. Itt kezdődnek a bajok, mert látszik, hogy a rendező tiszteli és szereti az alapanyagot, de ha a Silent Hillhez hozzá akarunk írni valamit, az mindig balul sül el. Az intő jelek flashback formájában érkeztek, amik azt hivatottak bemutatni, hogy miként jutottunk el idáig, de ehelyett csak megtörték a tempót. A másik, sokkal szignifikánsabb probléma a motivációkban és a karakterekben keresendő. A Silent Hill játékokban rendre megjelenik egy szekta, ám a második részből ezt kihagyták. Gans úgy gondolta mégis visszahozza, ami megbocsáthatatlan bűn. Lehet az elődökkel akarta összekapcsolni, de annyi kapaszkodót nem ad, hogy ez indokolt legyen, helyette teljesen kiheréli az alapötlet esszenciáját. A komplett szálnak semmi értelme, nincsenek válaszok, csak egy légből kapott baromság, amit semmi nem indokolt. Nincs az az észérv amivel alá lehet támasztani ennek a lépésnek a létjogosultságát.
Szintén bosszantó mennyire nem tudtak mit kezdeni a mellékalakokkal. Eddie, Laura és Angela, de még Maria is csak perceket kapnak, többnyire funkciótlanul, azért, hogy itt legyenek. Nem megyek bele abba, mennyire fontos figurák ők, Angela például egy külön filmet érdemelne, Gans azonban beleerőltette őket a történetbe, hogy egy rettenetesen gagyi és kretén csavar keretében igazoljon egy rajongói teóriát. Rajongóként mondom, akkor inkább ki lehetett volna írni őket teljesen, hogy csak Jamesre fókuszáljanak, mert ez így méltatlan. A piramisfejes fordulatot lehetett látni előre, ezt még bele is lehet magyarázni, még ha értelme ennek sincs. A megoldás, a traumát kiváltó esemény megmutatása sajnos hasonlóan suta. Azzal, hogy Mary betegsége teljesen más jelentéstartalmat kapott, kiölték az érzelmi töltetet, ami a játék gerince. Erre nincs mentség, rettenetes alkotói döntés és iszonyúan fájó, hogy maga a jelenetsor felépítése is megbicsaklik, amire a nevetséges műszakáll még rá is dob egy lapáttal. A befejezés egyfelől tetszett, kár, hogy egy jelenettel tovább húzták a kelleténél.
A casting egyszerűen rossz, mindenki maximum közepes, Jeremy Irvine viszont kirívóan gyenge James, nagyon el van veszve a szerepben, mondanom sem kell, nem jó értelemben.
Az egész film inkonzisztens és igaz ez a látványra is, ami elsőre egyszerűen botrányosnak tűnt. Viszont kétségtelenül vannak olyan beállítások, díszlet elemek, amik piszok jól néznek ki, olykor meglepően sokat kihozva a szűkös büdzséből. Akira Yamaoka dallamait mindig szuper hallgatni, a zenékkel, zörejekkel most sincs gond, egyszer-egyszer el is mosolyodtam, amikor viszont hallottam néhány ismerős dalt, vagy hanghatást.
Tisztán látszik, hogy Gansnak volt egy víziója, ami papíron lehet, hogy működött és egyes paneleiben tetten érhető az igyekezet, a rajongás, de sajnos a végeredmény azt igazolja, hogy a rendező egyszerűen nem elég jó filmes ahhoz, hogy ezt hatásosan kivitelezze. Kevésbé lennék szomorú és dühös, ha az előzetes elvárásaimhoz mérten egy nevetségesen gagyi, amatőr produkció született volna, s noha helyenként tényleg ilyen benyomást kelt, a Visszatérésben ott volt, hogy egy decens film és jó adaptáció legyen. Minden okom megvan rá, hogy gyűlöljem, valahogy mégsem tudom. Olyan érzés, mint amikor egy toxikus kapcsolatban nagyon akarod szeretni a párod, kapaszkodsz az erényeibe, de ő nem akarja megoldani a problémát, hanem begyógyszerezi magát, mert azt hiszi úgy egyszerűbb. Hát nem az, ahogy visszatérni Silent Hillbe sem.
