Alig telt el fél év a 28 évvel később bemutatója óta, és a Sony máris mozikba küldte a tervezett trilógia középső darabját, A csonttemplom alcímmel ellátott folytatást. A Danny Boyle produceri felügyelete és Alex Garland forgatókönyve alapján készült alkotás merészen fittyet hány a trendekre, miközben gyors egymásutánban érkező felvonásaival és kérlelhetetlen stílusával egyszerre próbálja kielégíteni a rajongói várakozásokat és megújítani a posztapokaliptikus horrort. Bár a pénztáraknál egyelőre nem robbantott bankot,
Nia DaCosta rendezése vitán felül az év egyik legerősebb, legzsigeribb moziélményét kínálja.
A történet közvetlenül ott veszi fel a fonalat, ahol az előző rész cliffhangere elvágta: Spike (Alfie Williams) az otthon biztonságából a vadonba menekülve egy bizarr, teletabi-rajongó szekta, a Jimmyk fogságába esik. A szőke parókás, egyenruhás fanatikusok élén a magát Sir Lord Jimmy Crystalnak (Jack O’Connell) nevező, önjelölt antikrisztus áll, aki válogatott kegyetlenségekkel tartja rettegésben a környéket. Eközben a másik történetszálon a Ralph Fiennes által zseniálisan megformált Dr. Kelson kísérleteit követhetjük nyomon, aki zombi csontokból épített templomában próbálja megszelídíteni Sámsont, az alfa fertőzöttet (Chi Lewis-Parry). Kelson célja nemes, ám módszerei legalább annyira őrültek, mint a világ, amelyben létezni kényszerül: pszichedelikus szerekkel és zenével igyekszik visszahozni a szörnyetegből az embert.
Többek számára aggályosnak bizonyult a direktori székben történt csere, Nia DaCosta (Kampókéz, Marvelek) rendezése azonban stílusában és hangvételében is méltó utódja Danny Boyle munkájának. Bár a technikai megvalósítás változott – az iPhone-okat profi digitális kamerák váltották fel –, a vizualitás továbbra is megkapóan szép, illetve a rendező jó érzékkel használja a közelképeket, amelyek sokszor többet mondanak el a szereplők lelkiállapotáról, mint bármilyen dialógus. A film tempója lassabb, melankolikusabb az elődénél, de ez a „lassúság” (idézőjelben, mert számomra villámgyorsan elröppent a játékidő) csak fokozza a feszültséget, amely végül elemi erővel robban ki.
A film egyik, ha nem a legemlékezetesebb csúcspontja egy ötperces szekvencia, amely az Iron Maiden The Number of the Beast című számára van komponálva. Ez a jelenet önmagában is filmtörténeti pillanat: Ralph Fiennes delíriumos tombolása és a vágás ritmusa olyan extatikus élményt nyújt, amelyhez foghatót legutóbb talán a Dűne 2 arénajeleneténél vagy a Mad Max: A harag útja egyes részeinél érezhettünk. Egyszerre vicces, felkavaró és végtelenül metál.
Garland forgatókönyve pedig ezúttal is mélyre ás az emberi természet sötét oldalában. A két központi figura, Jimmy és Kelson valójában az apokalipszisre adott két lehetséges válaszreakciót testesíti meg: az egyik a pusztításban és a hatalomban találja meg az értelmet, a másik a gyógyításban és az altruizmusban. Jack O’Connell hátborzongatóan hiteles a sátánista szektavezér szerepében, akinek gonoszsága mögött felsejlik egyfajta tragikum is – az erőszak számára csupán tanult megküzdési stratégia. Fiennes ezzel szemben a tudomány és a hit embere, aki még a pokol legmélyén is a reményt keresi. A film ügyesen kerüli el a fekete-fehér ábrázolást, hiszen mindkét karakter a maga módján őrült, csupán az őrületük iránya más.
Ahogy a 28 évvel később, ez sem való mindenkinek, bár kissé vakartam a fejem, hogy mire számítottak azok, akik a premier előtti vetítés közben elhagyták a termet. A nyúzásokkal és belezésekkel tarkított, végletekig explicit erőszakábrázolás kétségtelenül próbára teszi a gyomrot, és ezen az élményen még a hazai cenzorok által kitakart részletek (például a Sámsonra aggatott „nadrág”) sem rontanak sokat, még ha érthetetlen és bosszantó beavatkozások is. Ugyanakkor a brutalitás sosem öncélú, szerves része ennek a kifordult világnak, ahol a fertőzött jelző már nemcsak a vírus által átváltoztatott lényekre, hanem a morálisan elkorcsosult emberekre is könnyűszerrel ráhúzható.
Összességében A csonttemplom egy bátor, egyedi és elgondolkodtató alkotás, amely messze túlmutat a zombifilmek átlagán. Bár a kasszáknál egyelőre nem teljesít fényesen, nekem ezzel a résszel végleg belépett a sorozat a kedvenc franchise-aim közé. Aki szerette az előző részt, és nyitott egy sötét, egzisztenciális kérdéseket boncolgató horrorra, annak ez az évkezdet egyik legjobb mozis élménye lehet. A lezárás pedig, bár nem hagyományos cliffhanger, finoman megágyaz a tervezett trilógia záróakkordjának, ami remélhetőleg a mérsékelt fogadtatás ellenére is mihamarabb elkészülhet.
A 28 évvel később: A csonttemplom január 15-től látható a mozikban.
