Szokás azzal motiválni a gyerekvállalás előtt álló bizonytalan fiatal párokat, hogy a szülői feladatokra lehetetlen felkészülni, hiszen valami váratlan helyzet úgyis elő fog állni, amire nem számít az ember, így felesleges aggódni a jövőbeni kihívások miatt. Ez részben megállja a helyét, de Joachim Trier új filmdrámája, az Érzelmi érték többek között pontosan azt vizsgálja, hogy egy-egy jelentéktelennek tűnő gesztusnak vagy egy meghozott döntésnek mekkora hatása van hosszú távon egy szülő-gyermek kapcsolatra.
Nora (Renate Reinsve) szülei már gyerekkorában elváltak, az édesanyja nevelte fel, és emiatt érzelmileg már teljesen elhidegült édesapjától, Gustavtól (Stellan Skarsgård), akit hazájában elismert filmrendezőként tartanak számon. Ám egy nap ismét betoppan a már színpadi színészként dolgozó lány életébe, és arra kéri, hogy vállalja el legújabb filmjének főszerepét, mert ezt csak ő játszhatja el, senki más.
Talán látatlanban is lehet sejteni, hogy mi Nora válasza a felkérésre, de Trier nem is feltétlenül akar meglepni minket. A két karakter ezen a ponton egy új úton indul el, mely telis-tele van múltbeli sérelmek, traumák, és elfojtott érzések felidézésével. Ugyan nincsen címekkel ellátott fejezetekre bontva a történet, a film időnként elkövet kisebb-nagyobb időbeli ugrást, mely arra hívja fel a figyelmet, hogy ezek a döntések nem csak egymást követő generációkra hatnak ki, de akár évtizedeket is felölelhetnek. Betekintést nyerünk Gustav gyerekkorába, akinek édesanyja kitörölhetetlen traumái miatt zuhant mély depresszióba. Elhidegült mindenkitől körülötte, így gyermekei sem részesültek abban, ami érzelmi fejlődésükben elengedhetetlen.
Remek párhuzamot von a film Gustavnak a filmgyártáshoz és a magánéleti problémáihoz való hozzáállása között. Régóta nem rendezett játékfilmet, köztiszteletnek örvend a szakmájában, de már egy kicsit eltűnt – akárcsak a lányai életéből. Makacs rendezőként, makacs apaként: nem akarja felborítani a megszokott formulát (szakmai vonatkozásban egyébként még egyet is lehet vele érteni), de a sikeres végeredménynek egyik fontos feltétele a változás.
Gustav filmje első pillantásra egy önéletrajzi ihletésű dráma, mely saját édesanyjának tragédiáját hívatott bemutatni. Ha jobban megnézzük azonban, ez nem csupán egy múlttal való szembenézés, ami persze már önmagában is bátor vállalás lenne, de valójában itt egy lelkiismeret-furdalások által gyötört, aggódó édesapát látunk, aki megpróbál a lányának üzenni. “Bocsáss meg! Fogadj vissza! Ne lépj arra az útra, amit én már végigjártam!”
Érdemes figyelni, hogy a karakterek milyen változásokon mennek keresztül. Gustav az elején, Nora nemleges válaszát követően megpróbálja elhitetni magával, hogy a főszerepet bárki eljátszhatja: ha épp a ragyogó filmsztár, Rachel Kemp (Elle Fanning), akkor ő. Nora testvére, Agnes (Inga Ibsdotter Lilleaas), szorosabb viszonyt ápol az apjával, többnyire védi és megérti az álláspontját Norával szemben, de idővel kénytelen szembenéznie neki is azzal, hogy valójában mi miatt alakult ki benne egy másik apakép. Rachel a magabiztos színésznő, aki kihívást keres a hivatásában, de rájön, hogy egyes szerepek mögött olyan személyes drámák húzódnak meg, melyeket csak Gustav és Nora érthet meg pontosan.
Végül Nora. Nora nem tud túllépni azon, amit az apjuk tett velük, képtelen megbocsátani. Az Érzelmi érték mégis az ő karakterén keresztül hozza el a feloldozást. Hogy mi váltja ki ezt, arra most nem térnék ki, de neki köszönhetően felvillan a reménysugár. Rögös az ide elvezető út, de sikerülhet. Ez adja Trier filmjének az igazi szépségét, mely ünnepli az újrakezdést, az őszinteséget, az önreflexiót, és a megbocsátást. Na, meg a mozit, nem kicsit.
