Az Agave Könyvek újabb három kiadványát olvastuk el, és ezúttal egy meglehetősen széles műfaji skálán mozogtunk.

Az újságírók igyekeznek mindig elfogulatlanok maradni, hogy objektíven értékelhessék az adott tartalmat. Ne befolyásolják az ítéletüket sem a készítővel, sem az előzménnyel vagy éppen más körülménnyel kapcsolatos előítéletük, vagy éppen pozitív attitűdjük. Szerencsére a Cliffhangeren mi nem vagyunk hivatásos újságírók, csupán lelkes hobbiszerzők, akik megengedik maguknak azt a luxust, hogy favorizáljanak. Ennek köszönhetően bátran kijelenthetem a magam, Szabó Dániel és kollégám, Kovács Gergő nevében is, hogy az egyik, ha nem a legjobban kedvelt könyvkiadónk az Agave Könyvek. A csapat olyan minőségi kiadványokkal örvendezteti meg a könyvmolyokat közel másfél évtizede, hogy gyűjtő legyen a talpán, akinek a könyvespolca nem roskadozik a köteteiktől.

A korábbi évekhez hasonlóan idén is komoly felhozatallal rendelkezik az Agave: többek között olyan címekkel jelentkezett a kiadó, mint Suzanne Collinstól Az aratás hajnala, Clare Leslie Halltól a Sebzett lelkek, R. F. Kuangtól a Katabasis, J.D. Barkertől a Valami az emeleten vagy éppen V. E. Schwabtól az Éjféli földbe temesd csontjainkat. Közéjük tartozik cikkünk három tárgya is, ugyanis elolvastunk három újabb agavés regényt, amelyekről az alábbiakban olvashattok részletesen. És mielőtt felmerülne bennetek: nem, nem hallgatjuk el a hibáikat, hiányosságaikat sem.

Sarah Beth Durst: Bűbájok boltja

Sokfajta műfajban olvasok, de a cosy fantasy az egyik kedvencemmé vált az utóbbi években. A zsáner durván leegyszerűsítve olyan alkotásokat foglal magába, amelyek egy fantáziavilágban játszódnak és szívmelengető érzés olvasni őket. Az ebbe a kategóriába tartozó – fumaxos – Legendás latték abszolút a szívem csücske lett, és amikor hasonló kötetek után kutattam, megakadt a szemem Sarah Beth Durst regényén, a Bűbájok boltján. Elképesztő, hogy hibátlan időzítéssel az Agave egy nappal később bejelentette, hogy magyar kiadásban is megjelenik az alkotás. Már a lekváros, fantasy-körítéses, könyvtáros és romantikus premissza azzal kecsegtetett, hogy a kötet szerelem lesz első látásra, és valóban így is lett.

A történet középpontjában Kiela áll, akinek el kell menekülnie a könyvtárból, ahol dolgozott, és póknövény asszisztensével, Cazzal hazatér szülei szigetére, hogy a családi házban kezdjen új életet. Eleinte még csak a túlélés vezérli és az, hogy meghúzza magát a birtokában lévő varázskönyvek miatt, ám minél több időt tölt el Caltrey-n, annál jobban megnyílik: egyre inkább a szívébe zárja az embereket, a lekvárfőzést és jóképű szomszédját, a magánszférát nem ismerő Larrant. Sarah Beth Durst egy varázslatos utazásra invitálja azokat, akik szeretik, ha egy-két vargabetűvel ugyan, de a főhős egy érzelmes és bensőt melengető utazáson keresztül eljut a céljáig. Még ha nem is oda, ahova eredetileg gondolta. A Bűbájok boltja egy szórakoztatóan megírt, belső monologizálást sűrűn alkalmazó, könnyed kis romantikus sztori nem kevés humorral, szerethető és egyedi karakterekkel, megfontolandó tanulságokkal.

Nemcsak Kiela és Larran kapcsolatának alakulása, hanem a többiekkel való összecsiszolódás, a folyamatosan a háttérben lévő bizonytalanság lassú feloldása, az emberek életének szebbé tétele miatt is olvasatja magát – a könyvek szeretetéről és a lekvár szinte érezhető ízéről nem is beszélve. Talán nem ez a regény lesz a legjobb cosy fantasy, amit valaha olvastál, de az biztos, hogy melegséggel fog eltölteni, miközben olvasod – ebben a rohanó, elidegenedő és gondokkal terhes világban ez felbecsülhetetlen. Az pedig már csak grátisz, hogy elképesztően néz ki a kötet: a borítón látható grafika pompázatos, az élfestés pedig gyönyörűen belesimul ebbe. A szokásos Agave-minőség! Megjegyzés: hamarosan megérkezik a szerző következő könyve is, az Agavétól, Az elvarázsolt üvegház, amely hasonló koncepciót követ. Már alig várom! (Szabó Dániel)

Cím: Bűbájok boltja
Szerző: Sarah Beth Durst
Fordító: Németh Luca Anna
Megjelenés éve: 2025
Oldalszám: 480

Kiela sosem értett igazán az emberekhez – szerencsére az Alyssiumi Nagy Könyvtár könyvtárosaként erre nem is volt szüksége. Ám amikor forradalom tör ki, a lángok elérik a könyvtárat is. Kielának és Caznak, az asszisztensének menekülnie kell: annyi varázskönyvet visznek magukkal, amennyit csak bírnak, és Kiela egykori otthona, Caltrey felé veszik az irányt. Amikor rátalál szülei régi házikójára, nemcsak menedékre lel, hanem egy kíváncsiskodó és jóképű szomszédra is. Larran, akit lehetetlen lerázni, újra és újra felbukkan, hogy segítsen – akár kérték erre, akár nem.

John Scalzi: Csak a Hold az égen

John Scalzi a kedvenc íróim közé tartozik: és mindezt úgy, hogy a legismertebb szériájának, a Vének háborújának még csak ezután fogok nekiállni. A szeretetemet és tiszteletemet más köteteivel (A Kaidzsú Állatvédő Társaság, Állati gonosz, Az irányító) sikerült kivívnia, így tűkön ülve vártam a következő, szürreális koncepcióra épülő könyvét, amelyben legalább annyi gondolkodnivaló van, mint amennyi humor. Scalzi pedig ezúttal sem okozott csalódást: a Csak a Hold az égen arra az abszurd ötletre épül, hogy mi történne akkor, ha a Föld kísérője egyszerűen sajttá változna? Egyik pillanatról a másikra. Hogyan reagálnának erre a nemzetek? Hogyan reagálna erre az egyén? A kötetből számos nézőpontot, szemszöget megismerhetünk, legyen az elnök, űrhajós, bolttulajdonos, egyetemista, nyugalmazott tudós, lelkész vagy éppen felszolgáló.

Rendkívül fantáziadús, ahogyan Scalzi ugrál a hozzáállások, a problémák és az átlagemberre gyakorolt hatások között: van, akinek ez nem okoz nagyobb gondot, mint egy rossz időjárás, másnak viszont derékba töri a karrierjét. A Csak a Hold az égen többnyire ügyesen lavíroz a karakterek között, és ragad meg egy-egy olyan mozzanatot, amellyel bárki azonosulni tud – még ha nem is mindegyik figura egyformán érdekes. A regény pedig nemcsak abból a szempontból hiánypótló, hogy olyan szcenáriókkal is eljátszadozik, amellyel a hétköznapi ember nem, hanem mindez kiegészül a szerzőre jellemző könnyed humorral is. Scalzi szokás szerint megken egy-egy szelet gondolatkenyeret sziporkalekvárral és meghinti egy kis eredetiségporcukorral (volt egy olyan rész, ahol szinte fuldokolva röhögtem). De valahogy minden igyekezete ellenére – talán a sok szereplő miatt -, A Kaidzsú Állatvédő Társaság vagy éppen az Állati gonosz főhőseivel ellentétben egyikük sem tudott közel kerülni hozzám. Az viszont biztos, hogy a Csak a Hold az égen egy nem mindennapi gondolatkísérlet, amely nem lóg ki Scalzi repertoárjából, sőt erősíti azt.

Őszintén remélem, hogy Scalzi továbbra is szállítja az ehhez hasonló vad ötleteit, mert szükség van rájuk, a kísérletezésére. Talán nem mind talál be annyira, mint a hatalmas rajongótáborral rendelkező Vének háborúja, vagy a személyes kedvencem, A Kaidzsú Állatvédő Társaság, de sokkal szegényebb lenne nélkülük a nemzetközi könyvfelhozatal. Szóval csak így tovább! (Szabó Dániel)

Cím: Csak a Hold az égen
Szerző: John Scalzi
Fordító: Farkas István, Pék Zoltán, Sárpátki Ádám,Tót Barbara
Megjelenés éve: 2025
Oldalszám: 336

A Hold sajttá változott. Az emberiségnek pedig ezt most fel kéne dolgoznia. Egyeseknek ez lehetőség. Mások kénytelenek megkérdőjelezni a hitüket: Istenben, a tudományban, mindenben. Megint mások megpróbálják irányban tartani a világot az abszurditás és a kiszámíthatatlanság ellenére. És van az a sok milliárd ember, akik az égre nézve azon töprengenek, vajon hogyan történhetett valamivel, ami mindig is ott volt, valami tökéletesen lehetetlen.

Rachel Harrison: Fekete bárány

Köztudottan nagy horrorolvasó vagyok, és az Agave Kiadónak is több kedvencem köszönhetem (elég csak A szomszéd lányra gondolni), a Fekete bárány ezért gyakorlatilag azonnal a kívánságlistám élére ugrott. A fekete kosokkal telepakolt borítókép, közepén a levágott fejjel önmagában remek hangulatkeltő, nem beszélve a papíron nagyon ígéretes alaphelyzetről. A történet szerint Vesper Wright évekkel korábban faképnél hagyta a mélyen vallásos, zárt közösséget, ahol felnőtt, ám egy nap meghívót talál az ajtaja előtt unokatestvére esküvőjére. A kíváncsiság és a be nem gyógyult sebek visszavezetik őt a családi farmra, ahol szembesülnie kell mindazzal, amitől menekült: az anyjával, aki valaha horrorfilmek ikonja volt, a mérgező közeggel, valamint egy titokkal, amely végül mindent felforgat. Ha csak ennyiből indulunk ki, a könyv egyszerre hordozza magában egy szektás horror és egy családi traumaregény ígéretét is, ám nem mindkettőt váltja be maradéktalanul.

Kezdjük mindjárt azzal, hogy a sátánizmus ábrázolása jóval hétköznapibb annál, mint amit az olvasó előzetesen feltételez. Harrison nem a klasszikus horrorfilmes kellékekkel operál, hanem azt mutatja meg, hogy a felszínen milyen „hétköznapian” működhet egy ilyen közösség. Bár ez elsőre kifejezetten ötletes megközelítés, idővel kicsit ki is üresíti a koncepciót, hiszen ha a vallás gyakorlata alig különbözik bármely más dogmatikus hitrendszertől, akkor a sátánista díszletek inkább hangulatfestő elemek maradnak valódi tartalmi többlet helyett, és itt néha ez az érzésem támadt. A regény legerősebb pontja sokkal inkább Vesper belső monológja és az, ahogyan fokozatosan kirajzolódik a saját múltjához való viszonya. Vissza-visszatérő motívum az anyjával való rideg, elutasító kapcsolata, az apahiány, valamint az, milyen hatást gyakorol egy olyan közeg, ahol az egyén létezését már gyerekkortól fogva szűk szabályrendszer keretezi. Itt a szerző nagyon is érthető, átélhető dilemmákat fogalmaz meg, mint hogy mit kezd az ember egy olyan hittel, amelyhez semmi köze nincs, mégis meghatározza az életét, és hogyan lehet kiszabadulni egy olyan családból, amelyhez akkor is kötődik, ha rég el akarta engedni.

Ezek a részek valóban működnek, és a könyv végére kifejezetten szépen kerekednek ki – csakhogy idáig hosszú az út, és bőven akadnak olyan fejezetek is, ahol Vesper bizony próbára teszi az olvasó türelmét. A kamaszkori szerelméhez való görcsös ragaszkodása és az ebből fakadó szenvelgés túl sok helyet kap (ráadásul a huszonéves főszereplő szájából jóval hiteltelenebbnek és fárasztóbbnak hat ez, mint amennyire a regény súlyosabb témái indokolnák), miközben a horror és a feszültség szinte teljesen háttérbe szorul a könyv majd’ kétharmadában. Összességében a Fekete bárány egy különös, műfajilag nehezen belőhető elegy: kisvárosi családi dráma némi okkult beütéssel, amely leginkább akkor működik, amikor a traumafeldolgozás és a hit kérdései kerülnek előtérbe. Nem bántam meg, hogy elolvastam, de ha valaki zsigeri horrort keres, érdemes igazítani az elvárásain. (Kovács Gergő)

Cím: Fekete bárány
Szerző: Rachel Harrison
Fordító: Tót Barbara
Megjelenés éve: 2025
Oldalszám: 304

Minden család furcsa a maga módján, de Vesper Wright rokonai tényleg teljesen más szintet képviselnek. A lány ezért már tizennyolc évesen, amint tehette, elszökött otthonról, és azóta sem tért vissza. Valamint szabály is, hogy ha valaki egyszer elhagyja Virgil mélyen vallásos közösségét, akkor nincs visszaút. Aztán egy nap egy boríték várja a lábtörlőjén. Benne egy meghívóval Vesper szeretett unokatestvérének, Rosie-nak az esküvőjére, méghozzá a családi farmon. Minek köszönheti, hogy számítanak a részvételére? Ki szeretnének békülni vele? Vagy valami hátsó szándék vezérli őket?

Rachel Harrison regénye családi traumák hagyatékával, valamint a szervezett vallási közösségek hatásaival foglalkozik, és akkor sem veszít semmit az értékéből, amikor megkezdődik az igazi vérontás.

A köteteket köszönjük az Agave Könyveknek!