James Islington neve néhány éve már ismerősen cseng a fantasyrajongók körében, de igazán A sokaság akarata, a Hierarchia-sorozat nyitókötete robbantotta be a karrierjét. A regény 2023-ban jelent meg angolul, idén az Agave Könyvek jóvoltából magyarul is elérhetővé vált, és a hírek szerint már jövő ősszel érkezik a folytatás. Az ausztrál szerző egy olyan világot teremtett, amelyben az ókori Róma államszerkezete mintha egy mágikus rendszerben létezne, ahol az emberi akarat az új valuta. A Cateni Köztársaság piramisszerű társadalmában a felsőbb rétegek az alattuk élőkből merítenek erőt, így a hatalom szó szerint a tömegek lecsapolt energiáján nyugszik.

Ettől a regény egyszerre működik nagyszabású fantasyként és szúróan aktuális társadalmi látképként – de ne szaladjunk ennyire előre.

A történet középpontjában egy Vis nevű fiatal férfi áll, akit a terjeszkedő, elnyomó rendszer három évvel korábban árvaságra juttatott. Most a Cateni Akadémián próbál minél magasabbra kapaszkodni, ahonnan a három uralkodó szektor, a Katonaság, a Vallás és a Kormányzat legbefolyásosabb emberei kerülnek ki végül. A látszat szerint ő egy semmiből jött, tehetséges ifjú, akit pusztán a szerencse segített az elit körökbe, valójában azonban küldetése van: fel kell göngyölítenie egy gyilkosságot, titkokat kell feltárnia, és mindezt úgy, hogy közben leplezze valódi kilétét. A Hierarchia, ez a hideg racionalitásra épülő birodalom az egész életét meghatározza, de Vis pontosan tudja, hogy a rend mögött korrupció, manipuláció és brutális önérdek húzódik meg. Az Akadémia tulajdonképpen ennek a rendszernek a tükörképe, itt a diákok folyamatosan versengenek, ármánykodnak, és minden eszközt bevetnek, hogy egyre feljebb jussanak a ranglétrán.

Tetszett a megközelítésben, hogy sok hasonszőrű fantasyval ellentétben Islington nem mesebeli kiválasztottként pozícionálja Vist. Bár egy befolyásos királyi család utolsó élő örököse, valójában csak egy túlélő, akit a düh, a bűntudat és az alkalmazkodás kényszere hajt. Hazudik, szerepet játszik, olykor kegyetlen döntéseket hoz, máskor pedig elveszíti a fejét, ami visszatérő jellemhibája. Noha szívből gyűlöli a Hierarchiát, az Akadémia strukturált ritmusa és az egyre közelebb kerülő társak (Callidus, Eidhin, Emissa) jelenléte valamiféle otthonosságot is ad neki. Fájdalmas felismerés számára, amikor ráébred, hogy a megvetett rendszer kényelmét is meg tudja szeretni.

A mellékalakok közül emlékezetes Ulciscor, a Vist örökbefogadó patrónus–szenátor figurája: az általa biztosított védelem nettó befektetés, és ha a cél úgy kívánja, habozás nélkül feláldozná a fiút. A vak tanító, Lanistia Scipio higgadt pragmatizmusa eleinte kissé ridegnek hat, de a cselekmény előrehaladtával az egyik legszimpatikusabb és legőszintébb szereplővé növi ki magát. Az Akadémia diákjai között is akadnak kifejezetten szerethető alakok, még ha mindannyian a rendszer árnyékában próbálnak is boldogulni. Általánosságban elmondható, hogy Islington szereplői nem fekete-fehérek, hiszen folyamatosan elmosódnak bennük a jó és rossz klasszikus értelemben vett határai.

A regény másik erőssége, hogy bármilyen monumentális is, végig feszes marad. Szerkezetileg három nagyobb egységre tagolódik: az első harmad a felkészülés időszaka Vis kiképzésével, a második az akadémiai rangküzdelmeké (nagyjából a könyv fele a dark academia rajongóinak terepe), míg a záró harmadban minden addigi részlet a helyére kerül. A történet eközben hagy annyi kérdést, és tartogat egy arculcsapással felérő cliffhangert is, hogy bőven legyen miért várni a folytatást. A tempó meglepően egyenletes egy nyolcszáz oldalas regényhez képest, persze akadnak kisebb aránytévesztések (egy-egy epizód talán tömörebben is működött volna), ezek azonban nem rontják érdemben a befogadást. A szerző különösen erős abban, hogy a figyelmes olvasót visszacsengő motívumokkal és következetes fordulatokkal jutalmazza, mialatt felépül ez a masszív, intrikákkal és titkokkal vastagon átitatott kaland.

A regény világépítése ugyancsak gazdag és impozáns. Islington nem zúdít ránk lexikont, mégis hamar kiismerhető a rendszer – a rangok, a szenátusi struktúra, a Hierarchia ünnepei és szokásai, valamint az akarat gyakorlati felhasználásának módjai mind organikusan simulnak a történetbe ahelyett, hogy oldalakon keresztül rágná a szánkba a szabályokat. Csaknem háromszáz oldal telik el, mire Vis egyáltalán belép az Akadémiára, addigra viszont a szerző aprólékosan felépíti a világot, és fokozatosan, szinte észrevétlenül engedi, hogy az olvasó is megértse ennek a társadalomnak a működését. Nem véletlenül emlegettem a bevezetőben az ókori Rómát, a Cateni Köztársaság hierarchiája, rangrendszere és szigorú társadalmi szerkezete is ezt idézi, ám Islington mindezt egy különös, félig mágikus, félig tudományos rendszerrel ötvözi. Bár az akarat működéséről és átadásáról rengeteg szó esik a könyv során, bőven maradnak nyitott kérdések is – ezt azonban nem hibaként, inkább ígéretként érdemes értelmezni. Úgy érzem, Islington pontosan tudja, mit és mikor akar elárulni, és biztos vagyok benne, hogy a folytatásban ezek a részletek is a helyükre kerülnek.

A sokaság akarata végső soron a hatalom természetrajzáról szól. Az akarat mint energiaforrás egyszerre a társadalom metaforája és motorja, egy borzasztóan ismerős logika mentén.

A hatalom mindig a felső rétegekben összpontosul, a többiek pedig elhiszik, hogy a rendszer részeként ők is nyernek valamit, miközben saját erejüket, jelen esetben lényük legfontosabb részét adják át másoknak. Mint minden jó disztópiában, itt is feltűnik egy lázadó csoport, amely azonban éppúgy nem kap feloldozást, mint az elnyomó rendszer maga. Az eszközeik hasonlóan termelnek áldozatokat, és éppen ebben mutatkozik meg Vis józansága: elutasítja azt a logikát, amely a közönyt automatikusan bűnrészességgé minősíti, miközben azt is pontosan látja, milyen könnyű a „nincs választás” önfelmentésébe menekülni. E tekintetben különösen érdekes irányt vesz Vis története a nyitókötet végén, és nagy kíváncsisággal várom, miként folytatódik majd a Hierarchia elleni küzdelme a következő részben.

Rég szippantott be ennyire egy új fantasyvilág, mint James Islingtoné: magáért beszél, hogy a nyolcszáz oldal végül kevésnek tűnt, és szívesen időztem volna még ebben az univerzumban. A sokaság akarata az utóbbi évek egyik legizgalmasabb science fantasy vállalkozása, amelyet bátran ajánlok mindenkinek, akinek akár csak egy kicsit is felkeltette az érdeklődését a fenti beszámoló.

Cím: A sokaság akarata

Szerző: James Islington

Fordító: Török Krisztina

Megjelenés éve: 2025

Oldalszám: 816

Audi. Vide. Tace.

Meglehet, hogy pillanatnyilag a Cateni köztársaság, vagyis a Hierarchia a világ ura, de minden felett ők sem rendelkeznek.

Úgy tudják, hogy Vis Telimus a nevem. Úgy tudják, hogy három évvel ezelőtt egy tragikus baleset következtében veszítettem el a szüleimet, és hogy az árvaságból csakis a jó szerencsém emelt fel a legelitebb és legexkluzívabb iskolájukba. Úgy tudják, hogy miután végzek, boldogan válok én is részévé civilizált társadalmuknak, és engedem át erőmet, szellemi energiámat és tettvágyamat – vagy ahogy ők egyszerűen hívják, az akaratomat – a felettem állóknak, hogy elszívják belőlem, ahogy sok millió társammal tették. Elvégre mindenkinek ez a sorsa és kötelessége.

Úgy tudják, hogy közéjük tartozom, és hisznek nekem.

A kötetet köszönjük az Agavének! A regény megvásárolható a fenti borítóra kattintva.